Egy esős napon, tervek nélkül érkeztem Villa La Angosturába, egy kis városba argentin Patagónia északi részén. Még aznap este megismerkedtem három vidám Buenos Aires-i fiatallal, akik autóval utaztak a fővárosból a régióba.
Hamar előkerült az argentinok szocializálódást segítő mate teája,
a sorsom pedig megpecsételődött. Adogattuk egymásnak a furcsa formájú bögrefélét, majd a terveimre terelődött a szó. „Terv, az nincsen”. „Mi délre megyünk, van hely a kocsiban, csatlakozz!” Azonnal igent mondtam.
Az első pár napot a környéken töltöttük, javarészt ismerősökkel lógtunk, és élveztük a természet közelségét. Egy helyi barátjuk úgy döntött, megvalósítja álmát, és a városhoz közel, egy domb közepén, az erdőben vesz birtokot magának. Alig egy év alatt saját kezűleg felépített egy kis házat és egy üvegházat, amelyben saját magának termeli a zöldségeket. A birtokon többször is jártunk, néha tábortűz mellett váltottuk meg a világot, máskor a közeli tónál múlattuk az időt. A srácnak a helyi rádióban műsora van, ide is kaptam meghívást.
Pár ezer argentinnak most már ismerősen cseng néhány Quimby-szám.
Ha Villa La Angosturából északnak vesszük az irányt, az úgynevezett „hét tó útjára" tévedünk. Egy nagyjából 110 kilométeres útszakaszt neveznek így, amelyen San Martín de los Andesig juthatunk. A régió fő vonzerejét csodás tavai, és az őket körülölelő érintetlen természet adja. Két tóhoz tettünk kirándulást, és az út során egy kis város, Villa Traful is felkerült az örök kedvenceim toplistájára.
Patagónia északabbi részére nagyon jellemző ez a vidék. Tisztaság, vad természet, erdők és tavak, rendezett falvak és városok végtelenül nyugodt emberekkel. Tranquilo, nyugalom, ez lehetne a jelszava a környéknek. Inkább egy svájci kisváros boldogabb és nyitottabb verzióját juttatta eszembe a hely, mintsem az átlagos latin pezsgést.
Miután új barátaim nagy megrökönyödésére mind a Correntoso mind az Espejo tóban eleget úszkáltam, ideje volt délnek venni az irányt. A helyiek szerint a tavak errefelé sokszor még nyáron is túl hidegek az úszáshoz,
a hőmérséklet nappal általában 25 fok körül tetőzik, este pedig néha a dzseki sem árt.
Én kifejezetten szeretem a hűs vizeket, ráadásul a többnyire gleccserekből táplálkozó tavak itt olyan tiszták, hogy úszás közben bármikor nagyokat tudtam kortyolni a vízből. Jobb íze volt, mint bármelyik ásványvíznek.
Útitársaim azt mondták, ennél még szebb helyekre is megyünk, amit nehezemre esett elhinni, pedig igazuk lett. San Carlos de Bariloche határozottan megérte a következő 80 kilométert. A Bariloche név a régió megnevezésére is használatos, ami engem párszor összezavart, sose tudtam, épp melyik jelentését érti a beszélő.
Ebben a városban van egy csodás panorámával rendelkező söröző, amely nemes egyszerűséggel Patagónia névre hallgat. A sört ugyan az itthoninál drágábban mérik, de még így is megér egy látogatást. Ahogy a svájci kolónia negyedében lévő trucha haltenyészet étterme is, ahol friss specialitásokat kóstoltunk.
Dél-amerikai utazásaim során sokat hallottam a patagóniai hippivárosról, El Bolsónról.
120 kilométernyi kocsikázással San Carlos de Barilochétól délre végre lehetőségem volt szemügyre venni. Igaz volt a pletyka, csodás hegyek, gleccserek és tavak közt bújik meg a bohém kisváros, ahova a világ összes tájáról özönlenek a szabadságra vágyók.
Az utcákon lépten-nyomon kézműves termékekbe botlik az ember, és körbelengi a várost a marihuána jellegzetes illata. Mi egy rövid séta után inkább egy külvárosi kempinget kerestünk, ahol egy tiszta vizű patak mellett vertük fel a sátrat pár napra.
A tábortüzes estéken rendre előkerült a gitár, felcsendültek a spanyol nyelvű dalok, és sültek a grillen a finomabbnál finomabb húsdarabok. A helyiek csak asadónak hívják a speciális fűszerrel parázson készített finomságokat. Az argentin steak világhírű, barátaim viszont meglepődtek, amikor a véres hurkájuknál felkiáltottam, hogy ilyet mi is eszünk odahaza. Pár nap után továbbálltunk, és már szemem sem rebbent, hogy egy tó a következő célpont.
A Puelo tó egy nemzeti park része, így fizetni kell a belépőért.
Argentinoknak 1800, mindenki másnak 3800 forintnak megfelelő pesót. Igazi magyarként megtaláltam a kiskaput, csukott szemmel argentinnak álcáztam magam, így sikerült kedvezményesen bejutnom. A látvány pedig megint lenyűgöző volt: türkizkék víz, hegyek és erdők, és a kihagyhatatlan mate tea a kezekben. Szívem szerint itt is eltöltöttem volna pár napot, de még előttünk állt negyven kilométer.
Nem meglepő módon Epuyénnek is van egy csodás tava, ezt a változatosság kedvéért éjszaka próbáltuk körbejárni. Kiderült, a sziklás részeken ez nem megengedett, a park egyik őre azonnal kitessékelt minket. Másnap továbbindultunk utunk utolsó állomása, Esquel felé, amely minőségi túraútvonalairól, illetve a közelben elterülő Los Alerces Nemzeti Parkról híres. Pihentünk két éjszakát a város egyik olcsó hostelében, aztán jöhetett az utolsó kempingezős etap.
A Los Alerces, magyarul Vörösfenyő Nemzeti Park közel 260 ezer hektárt ölel fel a chilei határ mellett. Közepén terül el a Futalaufquen tó, amúgy pedig az Andok sajátos növényeivel van tele.
A parkban annyi a túraútvonal, hogy akár másfél hétre is elegendő,
de nekünk sajnos csak négy napunk volt a hely felfedezésére. Sajnos pumát nem láttam, viszont kiszúrtam a kocsiablakból egy angol ismerősömet, akivel korábban Chilében találkoztam. Az utolsó közös tábortüzes esténken kiszámoltuk, mennyi volt a statisztikai esélye ennek a találkozásnak.
A visszautat Villa La Angosturába egyetlen nap alatt lezavartuk. Az ablakon kifelé bambulva hallgattam az argentin rockszámokat, és próbáltam feldolgozni az átélt élményeket. Két hete még azt sem tudtam, észak vagy dél felé tartsak-e, most pedig életem egyik legcsodásabb élménye volt mögöttem. Ott, a kocsiban megfogadtam, hogy a jövőben rendszeresen megyek majd autós körutazásokra. A legjobb kalandokat úgyis mindig barátokkal éli át az ember.