Múlt szombaton (május 12-én) a bőség zavarával küszködtem. Annyi vonzó túrát hirdettek meg aznapra, hogy alig tudtam dönteni. Tömegre nem vágytam, inkább valami csendesebb eseményt kerestem, ahol talán kevesebb a szolgáltatás, de legalább nyugodtan élvezhetem a természetet. Ekkor jött Laci barátom üzenete: „Gyere a Pilis 50-re, ki tudja, meddig lesz még”.
Ez eldöntötte a kérdést. Szombat hajnalban minden további tervezgetés és az útvonal tanulmányozása nélkül felültem a HÉV-re, és
kidöcögtem Pomázra, a túra rajtjába.
A gyaloglással és beszélgetéssel töltött nap végén ugyanide érkeztünk vissza, és csupán egy kérdés motoszkált bennünk: miért vannak ilyen kevesen ezen a túrán, miközben a paramétereiben szinte azonos Gerecse 50-en tolonganak az emberek?
A táv ugyanakkora, szinte méterre azonos a szintemelkedés, mindkettő látványos, kényelmesen járható vidéken vezet keresztül. Az emelkedők nem túl meredekek, a nyomvonalak zöme széles turistautakon vezet, és mindkét túra saját hegységének esszenciáját mutatja be egy körtúra keretében. Mind a Gerecse, mind a Pilis rajtja
frekventált, tömegközlekedési szempontból is jól megközelíthető helyen van.
Sőt, ebből a szempontból a Pilis talán még előnyben is van vetélytársával szemben, hiszen sok budapesti túrázó szívesebben választ a városhoz közelebbi úti célt, ha természetjárásról van szó. Még a Pomáz fölé magasodó Árpád-szoborról is az jutott eszembe, hogy ugyanúgy magyar jelképként áll a város fölötti magaslaton, mint a Gerecse jelképének számító turul Tatabányán.
Pomázt elhagyva a dimbes-dombos terepen a hegység belseje felé vettük az irányt. Csobánkánál fakultatív jelleggel kis kitérőt tettünk az Oszoly-csúcsra, mielőtt meredeken leereszkedtünk a településre. Északi irányba tartva kezdetben hatalmas kaszálók, majd árnyas erdők mentén emelkedtünk
a Pilis egyik legnépszerűbb kirándulóhelyére, a Dera-szurdokhoz,
amely hatalmas sziklákkal, fahidakkal, csörgedező patakkal, kisebb vízeséssekkel tűzdelt, csodálatos hangulatú geológiai helyszín.
Kényelmes tempóban kapaszkodtunk fel a Som-hegyi turistaházhoz, miközben több túratársat is magunk elé engedtünk. Egy tucatnál aligha lehettek többen, amiből arra következtettünk, hogy nincsen túl sok induló az 50-es távon. Ez persze minket nem zavart, hiszen jóval élvezetesebb és komfortosabb egy kirándulás, ha nem loholnak folyton az ember nyakában. Maximum a szervezők sajnálhatták, hogy a jó idő ellenére kevesebben jöttek el a vártnál.
Nem is lett volna ez igazi pilisi túra, ha nem szerpentinezünk fel a Pilis-tetőre, ahonnan páratlan panoráma fogadja a Boldog Özséb-kilátóba felkapaszkodókat. Idáig csak a hasonlóságokat emeltem ki a Pilis 50 és a Gerecse 50 között, pedig ezen a ponton a két túratematika között lényeges különbséget tapasztalhattunk. A Gerecse 50 ugyanis nem vezet fel a hegység legmagasabb pontjára, és körpanorámát sem tár a turisták elé. Pedig a Nagy-Gerecsén is áll geodéziai mérőtorony, igaz, még nincs olyan szépen felújítva és turistabaráttá alakítva, mint a pilisi.
Egy népes szlovák turistacsoport zenebonás majálisával búcsúztunk a hegytetőtől és a kilátástól.
Arra tippeltünk, hogy a pilisszentkereszti szlovák közösség szervezte a vidám eseményt, amelynek hangulata már délben a tetőfokára hágott.
A hegytető egykori katonai építményei között a Két-bükkfa-nyereg, majd Dobogókő felé vettük az irányt. A báró Eötvös Loránd menedékháznál, pontosabban a turistamúzeumban bélyegeztük le a menetlapunkat, ahol a frissítő mellett
egy röpke tárlatmegtekintést is beiktattunk.
A korabeli térképek tanulmányozása után vágtunk neki a Kő-hegyig tartó sárga útnak, amely közel 13 kilométeren keresztül vezet a Pilis másik emblematikus turistaházához.
Útközben elhaladtunk a Fagyos katona és a Denke Lajos-emlékmű mellett. Az előbbi az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik katonájáról emlékezik meg, aki egy hóviharban lelte halálát, amikor hazafelé tartott a hegyoldalban. Mikor az összefagyott katonát megtalálták, kezében egy üveg bort szorongatott, amit előző este kapott a faluban útravalóként.
A másik hely egy tömegmészárlás szörnyű emlékét őrzi.
1947-ben egy ismeretlen tettes – a tanúvallomások szerint egy háborúban megzavarodott szovjet katona – fegyverrel támadt egy békésen kiránduló társaságra, akik közül Denke Lajost és nejét halálosan megsebesítette. Feltehetőleg ugyanez a személy gyilkolta meg brutális módon azt az öt fiatalt is, akiket nem sokkal később a közeli Bükki-pusztán találtak vérbe fagyva.
Ezen a szakaszon a fák törzsein lovas jelzésre bukkantunk, ami azt jelenti, hogy itt lóháton is lehet közlekedni. Nekünk, gyalogosoknak ezzel csak az a problémánk, hogy az ösvényeket helyenként teljesen járhatatlanná, de finoman szólva is
kényelmetlenre tapossák a patások.
A lovak által feldagasztott, majd kiszáradt sárbordákon való lépegetés eléggé megnehezíti az előrejutást. Igaz, esős időben a Gerecse 50 népes turistahada is legalább ennyire szétjárja az utakat.
A Kőhegyi turistaháznál már éreztük a lábunkban a megtett kilométereket. Rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak, a regenerálódásban
sokat segített a pontőröktől kapott hideg üdítőital.
A házhoz közeli Petőfi-kilátó panorámája újfent a Gerecse-túra hangulatát idézte. Csakúgy, mint Tatabányán, itt is a magasból szemlélhetjük a célt és a környéket, mielőtt egy meredek ereszkedést és némi aszfalton gyaloglást követően beérnénk a célba.
A hazaúton azon morfondíroztunk, mi hiányzott ebből az útból, ami elengedhetetlen egy jó túrához. Lacival egyetértetünk abban, hogy semmi.
Kiváló útvonal, látványos helyszínek, jó infrastruktúra jellemzi a Pilis 50-et,
amelyen a szervezők által nyújtott szolgáltatás is bőségesen hozzájárul a túra kényelmes teljesítéséhez. Ráadásul még a nevezés sem drága. De akkor miért nem tolonganak itt a turisták, amikor még a nap is hétágra süt?
Persze, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a pénz az oka. Az évről évre sikeresen megrendezett Gerecse-túra anyagi háttere sokkal jobb, mindemellett a Magyar Természetjáró Szövetség (MTSZ) is részt vesz a szervezésében, ami komoly reklámfelületet biztosít a rendezvénynek. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Tatabányán ez a túra lokálpatrióta eseménnyé nőtte ki magát, sokan támogatják, és rengeteg önkéntes segít a szervezésében.
Hogy a másik nagy múltú, ugyanolyan paraméterekkel rendelkező túra miért nem fejlődött „fesztiválrendezvénnyé”, csak a rendezők tudnák megadni a választ. A Pilis 50-et idén már teljes egészében a Téry Ödön Turista Baráti Társaság szervezte. A szervezők szerint a túrán részt vevők létszáma 200-300 főnél nem szokott több lenni. Az idei túrát és rendezést jó hangulatúnak és sikeresnek ítélték, amivel mi csak egyetérteni tudtunk.
Forrás: Turista Magazin