Mint ahogyan azt már előző cikkünkben is hangsúlyoztuk, a Vértes sűrű erdészeti úthálózata remek kerékpáros túrákat tesz lehetővé. Ezúttal a hegység nyugati részét céloztuk meg, ahol megint csak látványos és izgalmas helyszínekre bukkantunk.
Oroszlányból vágtunk neki a közel 50 kilométeres körtúrának. Nem is nagyon kellett tervezgetnünk, az útvonal adta magát. (A körtúráról készült térképet itt találják.) A város központjától nyugati irányba indultunk az elmúlt években felkapott Bokodi-hűtőtó felé. Párperces gurulás után már el is értük a „lebegő” vagy „úszó” horgászfalut, amely cölöpökön álló, stégeken megközelíthető házikóival vált kedvelt fotótémává és turistacélponttá.
A mesterséges horgásztavat 1960-ban hozták létre az Által-ér felduzzasztásával. Eredeti funkciója a barnakőszénnel táplált oroszlányi hőerőmű hűtése volt, amelynek szenes részlegét 2016-ban gazdaságtalanság, illetve környezetvédelmi okok miatt bezárták.
A tó már az erőmű üzemelésekor is horgászparadicsomnak számított,
mivel kiváló feltételeket biztosított a halaknak és más élőlényeknek.
A vadregényes partszakaszok, a vízinövény- és madárfajok sokasága, a tóban álló horgászvityillók és a hozzájuk vezető pallós stégek valóban romantikus hatást keltenek, de az idillt némiképp rombolja a parton magasodó ipari épület, valamint a tavat átszelő – hajdanán az erőművet szénnel etető – szállítószalag látványa. A legtöbb megkomponált fotókölteményen – melyek idecsábítják az embereket – ezek az építmények nem látszanak, így
az ide látogatók akár csalódhatnak is az összképben.
Mindezzel együtt hazánk egyik érdekes színfoltjáról van szó, amit egyszer mindenképp érdemes felkeresnünk. Ezt viszont úgy tegyük, hogy közben ne zavarjuk a házikók tulajdonosait, akik egyre nehezebben viselik a megnövekedett szelfizőforgalmat.
A Galambospusztai üdülőtelepnél értük el a Bokodi-hűtőtavat, majd dél felé haladtunk tovább. Utunk során egyedül ezen a két kilométeres szakaszon kellett megbirkóznunk a földút hátrányaival. Amikor aztán kiértünk a Bokodi útra, balra fordulva a Vértes belseje és egyben a természet felé vettük az irányt. Ahogy elhaladtunk Oroszlány ipartelepe mellett,
az út szélén érdekes építményt pillantottunk meg.
Először egy fekete márványlap, majd egy kis őrtorony és szögesdrót ötlött a szemünkbe, amely az egykori hírhedt „Kocsedónak”, azaz a XVIII-as aknának állít emléket, ahol közel 1500 embert tartottak fogva és dolgoztattak az ’50-es években.
Az oroszlányi Felsőtelep előtt jobbra fordultunk a Pénzes-bereg irányába. Itt viszonylag jó állapotú aszfaltút vezet be az erdőbe, majd
alig egy kilométer után nádassal és fákkal körbevett kis horgásztónál találjuk magunkat.
A parton kiépített pihenőt is találunk, amelyek a feliratok tanúsága szerint elsősorban a horgászok kényelmét szolgálják. Tiltó tábla viszont nincs kihelyezve, így ha nem zavarjuk a pecásokat, mi is élvezhetjük a tavacska békés hangulatát.
Öt kilométerrel később egy kis kitérővel a vértesszentkereszti kolostorromhoz jutottunk. A festői rom jelentőségéhez nem fér kétség, de sajnos alig láttunk belőle valamit a kerítéstől és a sűrű növényzettől. Ha alaposabban körül szeretnénk nézni, engedélyt kell kérnünk. Erre a tényre az itt lakó „csősz” is nyomatékosan felhívta a figyelmünket.
Vértesszentkereszti kolostorrom
A Szent Kereszt tiszteletére szentelt templomot és kolostort feltehetőleg a 13. század elején építette a Csák nemzetségbeli Ugrin és rokona, Miklós. A kolostort eredetileg sánc és árok övezte, előbb bencés, később Domonkos-rendi szerzetesek lakták. 1543-ban a szerzetesek elmenekültek az épületet elfoglaló törökök elől. A kolostort a török felgyújtotta, és már később sem építették újjá. Köveit építkezésekre hordták el, a díszes, faragott részleteket pedig belefoglalták az Esterházy család tatai angolkertjében álló műromba. 1940-ben volt a terület első régészeti feltárása, és a 80-as években végezték el az első renoválási munkákat. A régészeti leletanyag legszebb faragott köveit a tatai Kuny Domokos Múzeum állandó kiállításán csodálhatjuk meg. Napjainkban a vértesszentkereszti kolostorromot csak engedéllyel lehet megtekinteni.
A kolostorromtól csupán két kilométerre találjuk a szintén aszfaltúton megközelíthető Gerencsérvárat. Ezek a romok kevésbé látványosak, az egy-két méteres falmaradványokat alig lehet észrevenni az elburjánzó növényzetben. Pedig az eltűnőben lévő falak közt annak idején még a szent korona is megfordult.
A vár maradványai alatt kis pihenőhelyet alakítottak ki padokkal és tűzrakóval, de itt találjuk a várforrást is, amelynek hűsítő nedűje igazi kincsnek számít a vízben szegény Vértesben.
Sajnos ez a remek táborhely elhanyagolt, sokan még mindig hátrahagyják a szemetüket.
Reméljük, hogy a jövőben a Gerencsérvár romjait kiszabadítják a növényzet fogságából, a padokat és az asztalokat felújítják, esetleg információs táblákat is elhelyeznek a vár múltjáról, és az idelátogatók is jobban vigyáznak majd a környezet tisztaságára.
A vártól továbbra is aszfalton, méghozzá zöld alagútösvényen haladtunk a Szépvízér Kutatóintézet felé. Elhaladtunk a XXIII-as akna mellett, majd az útelágazásnál balra fordulunk a Terv útra, amelyet a térkép kerékpárútként tüntet fel. A terep helyenként kátyús, de országúti bringával is járható. Változatos fafajú erdőkben, hol tölgyesek és bükkösök, hol fekete fenyvesek között vezet.
Amennyiben hajlandóak vagyunk egy kis gyalogos kitérőt tenni – oda-vissza mindössze egy kilométer –, akkor az erre haladó országos kéktúra vonalán megnézhetjük a Csáki várromot.
A Csákok voltak annak idején a környék urai,
és az Oroszlánkő néven is ismert vár volt a székhelyük. Mára nem sok maradt az erődítményből, de a környék számos települése, helyneve – pl. Csákvár vagy Oroszlány – is a Csák nemzetség és címerállatuk, az oroszlán emlékét őrzi.
A Vértes közepén, az erdő csendjében áll az alapjáig lepusztult Csáki vár. Nevét először 1383-ban Oroszlankew formában említik.
Az elnevezés a Csákok címerállatára, az ágaskodó oroszlánra utal.
Valamikor település is volt itt, amelynek lakóit az egykor nem nagy erősségnek számító vár 5–7 méteres falai védelmezték. Székesfehérvár elfoglalása után (1543) a török seregek a várat és környezetét is felégették. Romjait később – a környék más váraihoz hasonlóan – széthordták.
Továbbra is keleti, északkeleti irányba tartottunk, majd három kilométer után elértük a magasfeszültségű távvezetékeket, illetve a Csákvárt és Oroszlánt összekötő országutat. Itt balra fordultunk, majd jelentős autóforgalomban eltekerünk a volt XX-as akna bekötőútjáig, ahonnan már csak 600 méter az Oroszlányi Bányászati Múzeum.
Oroszlány térségében ma már egyetlen szénbánya sem működik, de ha megnézzük a város szélén álló XX-as aknát, mindent megtudhatunk a szénbányászat 20. századi múltjáról. Eredeti környezetükben csodálhatjuk meg a környék fejtéseiből származó gépeket és eszközöket, bemerészkedhetünk a föld alá, egy igazi táróba, felmászhatunk az aknatoronyba, és megismerhetjük a bányászok sokszor életveszélyes munkáját.
Az udvaron több vágathajtógépszörnyet és más érdekes eszközöket is kiállítottak.
Eredeti helyén találjuk a csillék függőleges szállítását szolgáló hatalmas aknagépet (vitlát) és a kast (speciális liftet). Az izgalmas ipartörténeti kiállítás remek családi program, amely nem csupán a műszaki érdeklődésű embereket csigázza fel. A múzeum március 1-től október 30-ig, szerdától vasárnapig 10 és 18 óra között fogadja a látogatókat.
A bányászmúzeumtól a sárga turistaúton alig négyszáz méterre találjuk a környék egyik legjelentősebb műemlékegyüttesét. Aszfaltúton sem sokkal hosszabb eljutni a majkpusztai kamalduli remeteséghez, ahol festői környezetben csodálhatjuk meg a néma szerzetesek egykori lakhelyeit és az elmúlt években szépen felújított Esterházy-kastélyt.
A 11. században az itáliai Camaldoliban alapított rend a bencések szigorított rendje volt.
Majkpusztán 1733-ban Esterházy József, a környék birtokosa alapította meg a kamalduli remeteséget 1200 holdon. A fallal körülvett rendházon és a templomon kívül húsz remetelakást terveztek ide, de csak tizenhét készült el. Mindegyik remetelakot más-más magyar nemesi család adományából építették, ezt az épületek homlokzatát díszítő címerek is hirdetik.
A szerzetesek szigorú napirendet követve imádkoztak és dolgoztak, és csak bizonyos napokon szólalhattak meg. A rendet 1782-ben II. József feloszlatta. Ezt követően a kolostor egy ideig posztógyárként működött, a remetelakok pedig munkáslakásokként funkcionáltak. Később a birtok újra az Esterházy család birtokába került, és a rendházat vadászkastéllyá alakították. Sajnos a 20. század ezt az épületet sem kímélte, a pusztítás nyomait az elmúlt években igyekeznek kijavítani.
A megújult és kiállításoknak helyet adó kastélyt és a remetelakokat
csak szakvezetéssel tekinthetjük meg,
de ez senkinek se szegje kedvét. Az idegenvezetőktől sok érdekes információt és izgalmas történetet tudhatunk meg, betekinthetünk a szerzetesek mindennapjaiba, és a kastély fénykora is megelevenedik előttünk.
Elhagytuk a páratlan barokk épületcsoportot, és párperces tekerés után visszajutottunk kiindulópontunkhoz, Oroszlányhoz. A várost a 20. századi szénbányászat hozta létre, és ez ma is alapjaiban határozza meg a városképet. Nincs túl sok látnivaló, de a bezárt bányák ellenére a település szépen fejlődik. Felújított, modernizált társasházak, parkosított közterek teszik élhetőbbé a szocializmus időszakában épült funkcionalista köztereket, amelyek pár évvel ezelőtt még gyászosan festettek. A múltat a főút házainak falait díszítő szocreál sgraffittók is őrzik, amelyeket szintén szépen felújítottak.
Forrás: Turista Magazin