Csákváron a volt Esterházy-kastély és parkja már önmagában megér egy kirándulást, de én ezt most kihagytam, és rögtön a természet felé vettem az irányt. Ennek ellenére a sárga turistaút mentén többször is belefutottam az Esterházyak örökségébe. A település határától alig másfél kilométerre, egy hosszan elnyúló tisztás végén, közvetlenül a turistaút mellett találjuk az érdekes formájú Szent Ferenc-kápolnát, amelyet a környékbeliek vadászkápolnaként is emlegetnek.
Az 1797-ben emelt, nyári pihenőhelyként szolgáló Török-tornyot gróf Esterházy János építtette a feleségének. Az idő múlásával az épületet kápolnává alakították, majd állapota az 1940-es évek végétől folyamatosan romlott. Felújítása egészen az 1990-es évek végéig váratott magára, és újból kezd időszerűvé válni.
A Török-torony eredetileg nyolcszögletű, ívelt, terméskő lépcsőházzal rendelkező épület volt, melynek ajtaját nap, félhold és csillagok díszítették.
Tetején faoszlopos, sátortetejű kis teraszt alakítottak ki, csúcsán török félholddal.
Az oszlopok és a tetőszerkezet mintázatában domináló zöld és fehér a padisah színei voltak. Bútorzata kényelmes bőrpárnákból állt, ami szintén a keleti kultúrát idézte. Az épület csak a későbbi átépítést követően avanzsált kápolnává, ma is tartanak benne szertartásokat. Romos lépcsőházából pedig bárki felmehet a tetejére, amely akár menedékként is szolgálhat a turistáknak.
Követve a sárga jelzést, egy ideig a különböző fafajtákat felvonultató Allé erdőben kanyarogtam, majd egy tisztás mentén a Vértes keleti peremét jelző meredek sziklafalak felé tartottam. Mielőtt elértem volna a térképen is feltüntetett Annafalvi őrház romjait, letértem a jelzett útról.
Így kerültem a legendás Pamlag-völgybe, amely nevével ellentétben cseppet sem kényelmes. Köves, fokozatosan emelkedő, meredek ösvényen kapaszkodik fel a fehérlő sziklák közé. Ebben a meredek és szűk völgyben valamiért rengeteg az állatcsont és a koponya, a leggyakoribb talán a muflonmaradvány.
Egy ponton a szanaszét heverő állatmaradványok olyannyira megsokasodnak, hogy a völgyszoros kísérteties hangulatot kezd árasztani.
Mintha egy húsfaló szörny lakna a fölénk tornyosuló sziklafalak között,
egy eldugott barlangban, aki az áldozatok lerágott csontjait ide hajítja le a szűk völgybe. Nem mellesleg a térkép itt tényleg jelöl egy barlangot, ezért úgy döntöttem, engedek a kíváncsiságomnak, és felkeresem a „szörny” otthonát, amelyet egyébként Pamlag-völgyi hasadékbarlangnak hívnak.
A barlang megtalálásában nagy segítséget jelentett a GPS, illetve a neten talált koordináták, melyek nélkül talán nem is ment volna a dolog. A hasadékbarlang keskeny nyílását ugyanis nem lehet látni a völgyből, de még akkor is nehezen szúrjuk ki, amikor a műszer már a bejáratig vezetett minket.
Bevallom, első pillantásra csalódott voltam, mert valami nagyobbra és izgalmasabbra számítottam, noha tisztában vagyok a Vértesre jellemző barlangméretekkel.
A Vértes esetében inkább kőfülkékről beszélhetünk,
melyek magassága és hossza ritkán haladja meg a pár métert. Úgy festett, ez a képződmény sem fog többet mutatni egy kis sziklaperemnél. Közelebb érve aztán a keskeny nyílás egyre nagyobbnak tűnt, amikor pedig felkapaszkodtam a bejárat sziklájából kinőtt fa gyökerén, már kimondottan hatalmasnak hatott.
A járat 12 méter hosszú és 3 méter magas, de így is alagútként fúródik a sziklatömb gyomrába, melyben gyakorlatilag az utolsó méterig felegyenesedve járhatunk. Különösebb látnivalót nem találunk benne, inkább
keskeny alakja teszi érdekessé,
illetve a megtalálása nyújt némi felfedezőörömöt.
A Pamlag-völgyet körbezáró sziklafalak látványa legalább annyira hívogató volt számomra, mint a rejtélyes hasadékbarlang felkutatása. Ha végigsétálunk a keskeny nyugati hegygerincen, nemcsak a korábban bejárt keleti sziklavonulatra, de a környező hegyekre és a hegység lábánál elterülő síkságra is kiválóan rálátunk.
Miután elhagytam a csipkézett sziklákat, észak felé folytattam az utat. Pár száz méter után újra jelzett turistaúton haladtam a hangulatos házairól híres Vérteskozma felé, mely egyben aznapi végállomásomat is jelentette. A zöld jelzést követve leereszkedtem a Meszes-völgybe, majd onnan jutottam ki az egyutcás üdülőfaluba, amelynek turistaházában szállást foglaltam.
Vérteskozma virágzó sváb falu volt, a helyiek mezőgazdasággal, fakitermeléssel foglalkoztak. A lakosság sorsát a 20. század legnagyobb vihara pecsételte meg, a háború után ugyanis az egész falut kitelepítették Németországba. 1946. május 18-án 68 családnak, pontosabban
318 személynek, köztük 181 gyereknek kellett elhagynia a szülőfaluját,
csupán annyi holmival, amennyi a családtagok két kezében elfért. Mindössze négy család maradhatott a faluban, akik korábban magyarnak vallották magukat.
A gyönyörű környezetben megbúvó kis település ma üdülőfalu, ahol borsos áron mérik a telkeket, és csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak, hogy állandóan itt lakjanak. Viszont a takaros házak közt akad egy, amelyet a hátizsákos turista is igénybe vehet a Vértes Meteor Természetbarát Sport Egyesületnek köszönhetően. Az egyesület 1969 óta üzemelteti az alapítójukról elnevezett Németh Gyula turistaházat.
Régi álmom vált valóra azzal, hogy végre megszálltam egy klasszikus vérteskozmai házban. A komfortra nem lehetett panaszom, bár a berendezés, vagy úgy is mondhatnám,
a belső dizájn hagyott némi kívánnivalót maga után.
A pihenést ez természetesen nem befolyásolta, és a házigazdák is nagyon kedvesek voltak. Végül is nemcsak a bakancslistám egyik tételét pipálhattam ki, hanem új tapasztalatokat is szerezhettem. Ezt az egész kirándulásról elmondhatom, amelynek fő attrakciója egyértelműen a Pamlag-völgy felfedezése volt.
Forrás: Turista Magazin