Egy eltűnt magyar falu nyomába eredtünk

A temetőből is csak néhány sír maradt

A Nógrád megyei Jásztelekpusztán még az 1960-as évek végén is laktak. A falunak egykor kastélya, sőt műemlékvédelem alatt álló, gyönyörű magtára is volt, de mindennek ma már nyomát sem találni. A település emlékét csupán néhány idős, környékbeli ember, egy elfeledett temető és a térkép őrzi.

Az egykori Jásztelekpusztát valahol a Börzsöny és a Cserhát határán, a Rétságot és Borsosberényt összekötő 2-es főút közelében kell keresnünk. A térkép a 70-es években teljesen elbontott falunak már csak a kápolnáját jelzi, amely valamikor a Benyovszky család kriptájául szolgált. Sajnos ennek az utolsó, mementóként álló romos épületnek is meg vannak számlálva a napjai. Teteje beszakadt, falai bedőltek, tégláit elhordták, félő, hogy már semmi sem mentheti meg a teljes pusztulástól.

A Benyovszky család sírhelye Jásztelekpuszta kápolnája is volt Forrás: Turista Magazin/Gulyás Attila

Az eltűnt falu nyomában

A sűrű erdőben megbújó kripta mellett, a temetőben még áll néhány kőkereszt, de az idő vasfogának köszönhetően ezek sem fogják sokáig őrizni az itt élt emberek emlékét. Ha meg akarjuk tudni, milyen volt Jásztelekpuszta és kik voltak a lakói, akkor

Végh József helytörténész munkáját kell segítségül hívnunk,

aki a településsel kapcsolatos kutatásait könyv formában is publikálta Egy eltűnt település: Jásztelekpuszta címmel.

A település nevében szereplő jász szó arra enged következtetni, hogy ez a vadban gazdag környék már régóta lakott volt. A jászokat önálló népként először Károly Róbert 1323-ban kelt oklevele említi. A jászok a kunokkal egy időben, a 13. század közepétől érkeztek hazánkba. Otthonuk zömében a mai Jászság vidéke lett, de a helynevek tanúsága szerint más területeken is letelepedtek. Az indoiráni nyelvű, az alánokkal rokon nép a középkor végére beolvadt a magyarságba.

Itt állt Jásztelekpuszta, háttérben a Börzsöny vonulatai Forrás: Turista Magazin/Gulyás Attila

A jászok itteni jelenlétéről keveset tudunk, de egy 1505-ből származó okiratból kiderül, hogy a nagyorosziak azóta birtokolták Jásztelekpusztát, hogy az „idegenek” (feltehetőleg a jászokra utalnak) elhagyták a területet. Nagyoroszi adta mezővárosként a király ajtónállóit, és így több kiváltsággal is rendelkezett, amelyeket a jásztelekpusztai birtokkal kapcsolatban is többször megerősítettek.

A település nem néptelenedett el a török időkben,

de később sem volt könnyű a helyiek élete, mivel a váci püspök és az esztergomi érsek is kivetette rájuk a tizedet. Az igazságtalanság miatt a rendek az országgyűlésnél és az uralkodónál is fellebbeztek, de a kettős dézsmafizetés csak hosszú évek után szűnt meg. A püspökség és az érsekség közti egyházjogi vita 1713-ban zárult le teljesen.

Hajdanán Felső- és Alsó-Jásztelekpuszta is létezett, utóbbi Rétság határában, a mai 2-es főút mentén, a körforgalomnál helyezkedett el Forrás: Origo

A török hódoltság után, 1688-ban I. Lipót király újra megerősítette kiváltságaikban az oroszi lakosokat, 1692-ben pedig többek között a katonatartási kötelezettségek alól is felmentette őket. Az 1770. évi úrbéri rendezés ellen viszont már hiába tiltakoztak, jobbágysorba kerültek. A környék ekkor a Felső-Ausztriából származó gróf Starhemberg család birtoka lett, amelyet királyi adományként szereztek.

Volt egyszer egy uradalom

Ezt követően a terület többször is gazdát cserélt, a 19. század során pedig a váci püspökség alá tartozott. Valamikor ez idő tájt épült fel jellegzetes, toronyszerű magtára, amely a későbbiekben műemléki védettséget kapott. Sajnos ez a titulus sem védte meg attól, hogy 1970-ben lebontsák.

Az 1871-es összeírás alkalmával Jásztelekpusztán 136 lakost jegyeztek fel.

Ekkoriban a helyiek törvénykezési és telekkönyvi szempontból a balassagyarmati megyeszékhelyhez, adóhivatali ügyekben Nagyoroszihoz, míg körjegyzői és egyházi tekintetben Rétsághoz tartoztak.

Jásztelekpuszta az 1800-as évek második felében került a Benyovszky család tulajdonába, amikor Benyovszky Béla feleségül vette a borsosberényi földbirtokoscsaládból származó Tengeliczy Gindly Máriát. A Benyovszky névről mindenkinek egyből a madagaszkári „király”, a híres Móric jut eszébe, aki ugyan nagy világjáró volt, de itt sosem járt. A birtok testvére, Emánuel leszármazottai révén került a család tulajdonba, jóval Móric halála után.

A Benyovszky családi kripta, illetve Benyovszky Emánuel portréja (archív felvétel) Forrás: Turista Magazin/Lánczi Péter

Ha az eltűnt település nyomába eredünk, a romos kriptán és a sírokon kívül mást nemigen fogunk találni.

A majdnem teljesen elpusztított Benyovszky-kripta felkutatásához GPS szükséges,

vagy legalábbis jó térképolvasási készség, hogy megtaláljuk Borsosberény határában, a szántók feletti erdős domboldalban.

A családi kriptában 1920-ban eltemetett gróf Benyovszky Emánuel alapítványt hagyott a rétsági katolikus egyházra, amelynek értelmében „a mindenkori rétsági plébánosnak kötelessége leend halála évfordulóján a jászteleki kriptakápolnában Requiemet végezni”. Szertartást már aligha tartanak ezen az elfeledett helyen, a kegyeletről legfeljebb a természet csendje gondoskodik.

A temetőből is csak néhány sír maradt Forrás: Turista Magazin/Gulyás Attila

A 19. században összesen 1185 hold tartozott Jásztelekhez. Ebből 375 szántó, 115 rét, 26 legelő, 647 erdő, 22 hold pedig hasznavehetetlen terület volt. A kastély, a cselédség házai, a gazdasági épületek a temető közelében helyezkedtek el. A puszta közepén harangláb állt, amelyet minden délben megszólaltattak, és amelynek tetejét kereszt díszítette.

Jásztelekpuszta utolsó lakosainak visszaemlékezése szerint

a múlt században jól működő gazdaság üzemelt itt

szépen megmunkált földekkel, virágos rétekkel, legelőkkel és állatokkal. A lakóházakhoz kis konyhakertek tartoztak, és a családok összeállva, közös kemencében sütötték a kenyeret. Állítólag egy felduzzasztott tavacska is volt az uradalomban, amelynek partján az uraság szeretett pihenni, és ahova a gólyák jártak békát fogni.

Jásztelekpusztai aratók 1938-ban Forrás: Turista Magazin/Végh József gyűjteményéből

A kastély hosszú épület volt két bejárattal, sok díszes szobával, gyönyörű bútorokkal. Jásztelekpuszta két nagy gabonaszárítóját a helyiek tibusznak hívták, amelyek közül az egyik még 1969-ben is állt, de az életveszélyessé vált épületet műemlék mivolta sem mentette meg az elbontástól. A dolog érdekessége, hogy

a védettséget csak 1997-ben szüntették meg, amikor az épület már 30 éve nem létezett.

A tubusnak is nevezett, négyzet alapú, toronyszerű épület a gazdaság udvarán állt, amelybe csigaköteles módszerrel, lóvontatással juttatták be a gabonazsákokat. Ezt az épületet még az 50-es években is mezőgazdasági célokra használták.

A második világháborút Jásztelekpuszta is megszenvedte. Az oroszok bevonulásának hírére a Benyovszky család egyetlen éjszaka alatt pár szatyorral menekült el, állítólag külföldre. Az oroszok nemcsak a kastélyt, de az egész falut kifosztották, még a kriptát is feltörték. A csontokat a katonák szétdobálták, majd szórakozásból a koponyákkal fociztak a réten. Egy szemtanú – aki gyerekként élte át ezt az időszakot – arról is beszámolt, hogy az egyik kiásott koponyát rárakták az ágyúcsőre, majd úgy sütötték el.

A műemlékvédelem sem tudta megmenteni a lebontástól Forrás: Turista Magazin/Bába Imre

Vittek minden mozdíthatót

Mint a legtöbb elfeledett helynek, Jásztelekpusztának is megvan a maga kincses legendája. Valamennyi visszaemlékező említi azt a történetet, amely szerint a település határában – a domboldalban, ahová a helyiek fáért jártak – döngött a föld. A helyi gyerekek ásni kezdtek a ma is Kungyornak nevezett területen, ám a föld egy idő után úgy döngött, mint egy vasajtó, úgyhogy nem merték folytatni a kincskeresést. Rétságon is jelentették az esetet, de a további bontást nem engedélyezték. Az a szóbeszéd járja napjainkban is, hogy olyan elfeledett alagút van itt, mint a nem túl távoli Csitári-forrásnál.

De nem csak az oroszok és a gyerekek kutattak titkos alagutak és kincsek után.

Elképzelhető, hogy a temető többi sírja is haszonlesők áldozatául eset, legalábbis a mély gödrök és a szanaszét heverő csontok erre engednek következtetni.

Földből kiforgatott csontok a temetőnél Forrás: Turista Magazin/Gulyás Attila

Az élet a háború után sem állt meg a faluban. 1945 után a terület először a borsosberényi, majd a magyarnándori állami gazdasághoz került. Ekkor 25 család élt Jásztelekpusztán, akik a földosztást követően 1–10 holdon gazdálkodhattak. Akik el akartak menni, azoknak megengedték, hogy szétbontsák a házukat, hogy az alapanyagból máshol építhessenek új otthont. Jásztelekpuszta a háború utáni nehézségek és a szegénység ellenére is lakott terület volt, de a jobb élet reményében elkezdődött a 70-es évekig tartó, lassú elszivárgás.

A lakosság fogyatkozása ellenére 1947-től pár évig iskola is működött a faluban. Korábban a gyerekek egyórás gyaloglással jutottak el a rétsági iskolába, már ha nem volt szükség a munkájukra a családi gazdaságban. Az új tantermet a kastélyban rendezték be, és a tanító is itt lakott az egyik szobában, a többi helyiséget pedig mezőgazdasági célokra használták, takarmányt tároltak bennük. Az 50-es években még bolt is üzemelt a faluban, ami nagyban megkönnyítette a helyiek életét.

Ez a kereszt egykor Jászteleken állt, most Borsosberényben találjuk Forrás: Turista Magazin/Gulyás Attila

Jásztelekpusztát az infrastruktúra fejlődése ellenére a 70-es évekre sorra elhagyták a lakói. Az emberek a kényelem és a biztosabb megélhetés reményében a környező településekre költöztek, és vittek magukkal minden mozdíthatót. Többek között ezért sem maradt semmi a településből,

így csak pár, még élő elszármazott elbeszéléséből tudhatjuk, milyen volt ez a falu valójában.

Ami elmúlt, elmúlt, már csak az emlékezetben él tovább. De ahhoz, hogy legalább így fennmaradhasson, szükség lenne olyan mementókra, mint a település kápolnája, amelyet talán még meg lehetne menteni a teljes pusztulástól. A kérdés csupán az, akarjuk-e, hogy ez az utolsó épület még hirdesse Jásztelekpuszta több száz éves múltját, vagy hagyjuk, hogy a természetet elvégezze a munkáját.

Földvár Jásztelekpusztánál

Az eltűnt település közelében – kb. 400 méterre – még egy földvár maradványai is jelzik Jásztelekpuszta több száz éves múltját. A Borsosberény és Rétság között kb. félúton, a 2-es főúttól nyugatra található földvárat a magyarországi földvárkutatás egyik legnevesebb alakja, dr. Nováki Gyula, valamint Sándorfi György mérte fel. Az 1990-ben kiadott tanulmányukból kiderül, hogy a földvár egy 300 méteres földnyelv nyugati irányú végén, annak legmagasabb (227 m) pontján helyezkedett el. A földnyelv platóján egy ovális és lapos, 25 × 19 méter átmérőjű terület képezte a vár belső részét.

Ezt három, egymástól egyenlő távolságra fekvő sánc vette körbe, 2-3 méteres szintkülönbséggel, lépcsőzetesen egymás alatt, amelyek mindegyike a nyugati irányban van átvágva, feltételezhetően bejárat céljából. A sáncok belső magassága néhol 0,5 méter. A vár teljes, a legalsó sánccal határolt területének mérete 100 × 80 méter. Mint a legtöbb földvár esetében, úgy ennek építőiről vagy lakóiról sem tudunk sokat. Csupán a ma is kivehető sáncmaradványok árulkodnak a régiek jelenlétéről, akik feltehetőleg a középkorban uralták ezt a vidéket.

Forrás: Turista Magazin/Bagaméri Gergely

Forrás: Turista Magazin

Forrás: Turista Magazin