A falu azonban szinte teljesen kihalt volt. 37 ember élt Nagoróban, de napközben ők is távol voltak, átjártak inni és szerencsejátékot játszani a szomszédos prefektúrába. Ajano egyedül érezte magát, mégsem ezért, hanem sokkal gyakorlatiasabb okból készítette élete első bábját. Madárijesztőnek szánta, mivel a veteményesét teljesen letarolták a szárnyasok. Amikor a bábu elkészült, Ajano csodálkozva vette észre, hogy az édesapjára hasonlít.
Ez adta az ötletet, hogy emléket állítson a falu egykori lakóinak. Az elmúlt tíz év alatt 350 életnagyságú bábut készített, a legtöbbjüket a falu már elhunyt lakói ihlették. „Amikor halott emberekről készítek bábut, élénken magam elé képzelem őket. Felidézem, milyenek voltak, amikor még itt jártak közöttünk Nagoro utcáin.”
A japán asszony az egész völgyet bábukkal népesítette be. A folyóparton egy horgász ül gumicsizmában, a fa mellett egy vadász lapul, Ajano egykori szomszédasszonya füvet nyír a mezőn, egy idős pár egy utcai padon pihenget, a buszmegállót megtöltik a várakozók. Földművesek könyökölnek a kapáikon, egy biciklis áll az út szélén, és áthajol a szalagkorláton, asszonyok pletykálnak egy fa tövében.
A legtöbb bábut azonban az évekkel ezelőtt bezárt iskolában találjuk: Ajano megörökítette az igazgatót, a tanárt, és egy osztálynyi gyereket, akik ceruzával a kezükben ülnek a padokban, előttük kinyitott tankönyv, többségük a tábla előtt magyarázó tanárra figyel, néhányan viszont inkább valami fontos dologról tárgyalnak a terem hátsó részében. Akárcsak egy igazi tanteremben. Csak éppen itt síri csend honol.
Cukimi Ajano tisztában van vele, hogy nem mindenki szereti a bábjait. „Vannak, akik félelmetesnek találják őket, mivel túlságosan élethűek” – mondja. Számára azonban életfontosságúvá váltak, gyógyírt jelentenek a magányosság ellen. És persze a készítésük is sok örömmel és munkával jár.
Az időjárás viszontagságainak kitett bábuk ugyanis maximum három évig húzzák,
vagyis a japán bábkészítőnek folyamatosan gondoskodnia kell az utánpótlásról.