Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Bosznia-Hercegovinába, a délszláv konföderációs államba februárban látogattam el, amikor még javában tartott a tél, legalábbis számos részén. Szarajevóból több kirándulást is tettem az ország más részeibe. Az ország egyik népszerű turistacélpontjában, Mosztárban, alig 160 kilométerre a fővárostól nyoma sem volt a zimankónak. A pazar napsütésbe csak a hideg szél hozott némi didergést. Két nappal később Visokóban viszont kiadós havazásban fedeztem fel a hely meglehetősen vegyes megítélés alá eső látnivalóit.
Utóbbi, a Szarajevótól alig 35 kilométerre lévő település neve talán nem mond sokat, de ha a „boszniai piramisokat” említem, már könnyebb lehet elhelyezni.
Itt találhatók ugyanis azok a természeti képződmények, melyekre néhány kalandvágyó, vitatható kompetenciájú régész, és a köréjük gyűlők, egy tagadhatatlanul jól menő üzleti vállalkozást építettek fel. Ők az egyébként valóban fontos, illír régészeti lelőhelyeken több tízezer éves civilizáció örökségét vélik látni a városka körüli, piramisokra emlékeztető domboknál. A saját feltáró munkáik egy részénél ezekre a nem igazolt feltételezésekre jól menő ezoterikus zarándokhelyeket létesítettek, energiakövekkel, tisztítókamrákkal és hasonló áltudományos állításokkal kiegészítve.
Szerencsére az országban valóban van több olyan település, ahol valódi, megkérdőjelezhetetlen fontosságú látnivalókat lehet megnézni. Mindehhez a hazainál némileg olcsóbb árakon találni szállást és finom balkáni ételeket.
Ha választanom kellene ezek közül, biztosan Szarajevót említeném elsőnek.
Ha csak felsorolni kezdjük, mi minden van itt, már akkor nehéz a végére érni. A helyi sörgyártástól kezdve az egész balkáni térségben legautentikusabbnak tartott középkori török bazáron át a hídig, ahol egykor az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd elleni merénylet történt, meg persze a délszláv háborúk emlékéig bezárólag rengeteg izgalmas helyszínt fedezhetünk fel itt. S csak hab a tortán, hogy a legtöbbjét akár gyalogosan is.
Szarajevó repülőteréről taxival a legegyszerűbb beutazni a városba. A városközpontba elvileg közlekedik reptéri busz, ám ez időszakos, és nem is mindig megbízhatóan jár. A legközelebbi tömegközlekedési eszközhöz – egy külvárosi trolihoz – is viszonylag sokat kell sétálni a repülőtérről, bár ez persze nem kell, hogy az utazó kedvét vegye. Van azonban egy másik lehetőség is érkezés után. Ez pedig az Élet Alagútjának (Remény Alagútjának is hívják) felkeresése.
Ez az alagút az 1990-es évek délszláv háborúinak egyik leginkább emblematikus helyszíne.
Amikor a várost 1992 tavaszán körbezárták a szerb erők, az egykor kb. 800 méteres alagút, amelyet a reptér kifutópályája alatt építettek, a túlélést jelentette a városban rekedt több százezer embernek. Ellátmányt, gyógyszert, vizet juttattak be így a városba a föld alatti folyosón, melyet gyakran derékig ellepett a víz.
Az alagút a háború után megsemmisült, beomlott, ám egy kis – részben rekonstruált – szakasza ma is látogatható. A múzeumhoz viszont nem jár semmilyen busz. A ma is a NATO békefenntartóinak ellenőrzése alatt álló repülőtér mögött, hosszas gyaloglással közelíthető meg, lényegében egy kertvárosban, már ha a taxi költségét megspórolnánk. Én így tettem, és egy idő után azt is megszoktam, hogy a csak táblával jelzett bosnyák-szerb konföderációs zónahatár környékén katonai autók húznak el mellettem. A múzeum pedig ott van egy utcában, lakóházak szomszédságában.
Csak a lyuggatott falak árulják el, hogy bő két évtizede mi játszódott le a helyszínen.
Tárgyi kiállítás, egy – spanyol nyelvű – dokumentumfilm megtekintése, híres politikusok és ismert személyiségek, akik megfordultak ott: ez mind része az Élet Alagútja története megismerésének. A legsajátosabb élmény azonban kétségkívül az, hogy a látogató végigmehet egy alig néhány tíz méteres szakaszán. Görnyedve-guggolva, képet kapva arról, mit élhettek át azok, akik az ostromgyűrűben rekedtek számára szállították a föld alatti járatban az ellátmányt. S ami a legfurcsább: történeti jelentősége ellenére a helyet most is magánvállalkozás üzemelteti, nem a kormányzat.
A város fele indulva a múzeummá változtatott épület után feltűnik a tábla:
Ez az a hely, ahol véget ért a XX. század.
A felirat készítői ezzel arra kívántak utalni, hogy az akkori remények szerint a délszláv fegyveres konfliktusok voltak az utolsók azok között, melyek a múlt században régi történelmi sérelmek vagy épp etnikai alapon zajlottak a kontinensen. Ezt az állítást talán kevesebben ismerik. Pedig épp Szarajevó volt az, ahol – szimbolikusan – a XX. század kezdődött is, 1914-ben, mégpedig az osztrák trónörökös elleni merénylettel és nem sokkal utána az első nagy világégéssel.
Szarajevó döntően kelet-nyugati fekvésű város. Így, ha az Élet Alagútjától eljutunk az új városrész egyik elővárosába, Ilidža községbe, a 3-as villamossal kényelmesen, nagyjából 40 perc alatt, átjuthatunk az Óvárosba, a keleti oldalra. Útközben láthatjuk az új, illetve a modern Szarajevót. Szürke betonházakat éppúgy, mint modern bevásárlóközpontokat. Vagy épp az amerikai nagykövetséget, mely az üzleti negyedben álló, hatalmas, fallal körülvett, szögesdrótokkal védett hely. Még azoknak is a háborús időket juttatja eszébe ez a kiépítés, akik nem élték meg a konfliktust.
Az óvárosban a villamos visszakanyarodása után, a Baščaršija megállónál leszállva célhoz értünk.
A régi, történelmi városrész innen gyalogosan felfedezhető.
Szarajevót nem szokás a legszebb európai városok között emlegetni. Télen különösen szürke, szmogos, a város folyója, a Miljacka vize sem épp tisztaságáról híres. Mégis olyan egyedi hangulata van, ami – számomra – az egyik leginkább emlékezetessé teszi az utazási élmények között.
Először is, ott van maga az óváros, melynek bazársorát és egymásba kapaszkodó iszlám építészeti emlékeit az egész Balkán leginkább eredeti formájában megmaradt törökkori örökségének tartják. A központi helyen lévő régi ivókútnál – Sebilj – még régi fotók felnagyított változatait is megcsodálhatjuk arról, milyen volt a hely 80-100 évvel ezelőtt. Utána pedig érdemes nyakunkba venni az óvárost. Nem mindennapi élmény, hogy a XV. században élt bosnyák bég és kormányzó Gázi Huszrev múzeuma, könyvtára és dzsámija után ortodox templomba, vagy épp további rövid séta után régi zsinagógához érünk a folyó túlpartján.
Talán így érthető, miért helyezték el az óváros főutcájának nyugati végén az alábbi feliratot az utca járólapjaira: Szarajevó ezzel is a különböző kultúrák és nagy vallási tradíciók békés egymás mellett élését, ennek fontosságát hangsúlyozza.
A bazári forgatag persze végig elkísér, hiszen a régi vásárcsarnok épületét ma is árusok töltik meg, és az óváros számos étkezdéjében átszámítva 1000 forint alatt biztosan jól is lakhatunk. Érdekes, hogy az árak nagyjából azonosak voltak mindenütt, és bár a bosnyákok nyitott iszlámhívők, alkoholt általában nem lehet kapni a vendéglátóhelyeken.
Ezek persze csak a régi történelmi emlékek. Az óvárosban azonban a közelmúlt is életre kel. Nem pusztán úgy, hogy számos házon a mai napig láthatók a háborús lövedéktalálatok helyei. (Beszéltem olyan helyivel, aki szerint van olyan lakóközösség, ami nem is akarja azokat kijavíttatni, inkább mementónak hagyják meg a falsérüléseket.) Hanem mert a város ezen részén éppúgy találni a délszláv háború gyerekáldozatainak emléket állító múzeumot, mint ahogy várostörténeti kiállítást, vagy – visszakanyarodva a háború borzalmaihoz – a srebrenicai mészárlás kapcsán létrehozott tárlatot.
Ezekre az eseményekre pedig az iszlám hagyományok szerinti fehér sírkövek is emlékeztetnek a városrész szélén lévő parkokban, vagy épp a katonai áldozatok emlékének meggyújtott öröklángok egy-egy sarkon. Nekem az a benyomásom alakult ki mindezek láttán, hogy az emlékezeti kultúra alakítása, életben tartása nem pusztán fontos a helyieknek és a különböző szervezeteknek.
Ezek az emlékhelyek szinte egymással versengő módon szembesítik a turistát a közelmúlt eseményeivel, azok utóéletével.
Épp ezért volt számomra furcsa, hogy egyes, a közelmúlt eseményeit feldolgozó kiállításokra viszonylag drága a belépő, szemben az óvárosban található tárlatok nagy részével. Ugyanakkor számomra épp az volt a meggyőző, hogy Szarajevóban sok van ezekből, hiszen a város – és tágabban a mostani államszerveződés – történelme gazdag, fordulatos, és persze nem is mindig vidám.
Például sokan emlegetik azt, hogy mostanra az enyészeté lettek az 1984-es téli olimpia akkori építményei, a város melletti bobpálya és más létesítmények. Ezek a helyszínek viszont mostanra leromlott állapotukban jelentenek épp olyan kedvelt látványosságokat az utazók számára, mint más emlékek.
A történelem egyik legismertebb casus belliéért, azaz „közvetlen kiváltó okáért” pedig nem is kell messzire mennünk.
Most Latin-hídnak hívják azt a régi hidat, közel a város XIX. századi történetét bemutató múzeumhoz, ahol 1914-ben a Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd ellen a merénylet történt. Ez az esemény volt az, ami nagyon hamar az I. világháború kitöréséhez vezetett. A hídnál napjainkban emléktábla hívja fel a figyelmet a helyszín történelmi fontosságára, ami persze most az itt élők hétköznapjainak része.
Ahogy említettem, Szarajevóban nagyon erős a gasztroszcéna, igen válogatósnak kell lennie annak, aki innen éhesen repül haza. Én a számos vendéglátóhely közül mindig olyat választottam, ahol az ételt előttem készítették. S mivel a csevap nagy kedvencem, nem egyszer örömmel figyeltem, ahogy avatott kezek grillezik a húst, és éppen csak átmelegítik a pitát hozzá, hogy aztán apróra vágott hagymával és az elmaradhatatlan kajmakkal – krémesen sűrű, sózott, aludttejből erjesztett kísérő finomság – mindezt elém helyezzék.
Ahhoz sem kell messzire menni, hogy megkóstoljuk a helyi sörkülönlegességet, ha az étteremben éppen nem is kapni. Szarajevóban ugyanis működik egy kiváló sörgyár, melynek kicsi, de nagyon informatív múzeumát minden sörkedvelőnek ajánlom. Már csak azért is, mert a belépő mellé sörjegyet is lehet venni a közeli étterembe.
A múzeumban aztán kiderült, hogy a sörfőzde története, fellendülése szervesen egybefonódik az Osztrák-Magyar Monarchia fénykorával, a XIX. század végével.
Későbbi sorsa pedig a XX. század nagy kataklizmáival. Az 1992-es ostrom idején például innen jutottak hozzá a városban rekedtek a friss forrásvízhez akkor, amikor az ostromlók elzárták a szolgáltatást az árammal együtt.
Az itt készülő nedű valóban nagyon finom, és nem csoda, ha a helyiek számára most is különös jelentőséggel bír, éppúgy, ahogy a szerbek söre Banja Lukában, amely a föderációs állam szerb fővárosa. A korsó barnát a közeli étterem pultjánál, egy beszélgető rendőr és egy másik férfi közelében fogyasztottam el, akik – ha már kultúrák találkozása – széles mosollyal biccentettek távozásomkor, mintha csak az elkortyolt ital megadta volna a szavak nélküli alapot hozzá.
Szarajevó az itt felsoroltakon kívül is rengeteg látnivalót kínál, még libegőzhet is az, aki a magasból tekintene le a városra.
Aki pedig nem sörkedvelő, megkóstolhatja a Balkán pálinkáját, a rakiját (rakit), ezt a különböző gyümölcsökből készíthető, hagyományos italt is.
De ha valaki pusztán az építészeti emlékekre kíváncsi az óvárosra – és persze az újvárosra is – érdemes több időt szánnia rá, Szarajevó után pedig más helyszínekre is ellátogatni. A városok közötti buszközlekedés sűrű és olcsó, és vonattal is egyre több helyszínre lehet eljutni – bár egyes vasúti szerelvények csak szezonálisan, a nyári hónapokban járnak.
Hazafele aztán ismét felötlött bennem a mondat a kultúrák találkozásáról, mikor egy férfival azon tanakodtunk angolul a kora reggeli órákban, hogyan jutunk el időben a reptérre akkor, ha a kijelölt megállóba mégsem fut be a reptéri busz. Mivel a busz nem jött, amikor kellett volna, villamosra szállva mentünk el a város nyugati szélére, hogy onnan már jelképes összegért taxival jussunk ki a repülőtérre, még épp időben.
Csak az utolsó villamosmegállónál derült ki számunkra, hogy az, akivel addig angolul értettük meg magunkat, éppúgy magyar, és hazafelé tart.
A fináléban szerzett váratlan útitársam – egy tanár – elmondta, ő is, mint én, egyedül nézte meg a várost és környékét, mert kíváncsi volt erre az egyre népszerűbb, de még mindig nem annyira „turistás” helyszínre. Elmondta: nem bánta meg, és már azon gondolkodik, mikor tudna visszajönni ide. Én pedig egyetértően bólogattam tervei hallatán.
