A kéktúra manapság reneszánszát éli a magyarországi túrázók körében. A pár évvel ezelőtti ráncfelvarrás jól is áll a több mint 1100 kilométeres túraútvonalának: a jelzésfestés tökéletes, a pecsételő füzetet új köntösbe bújtatták és újranyomtatták, de a pecsétek grafikáit is újratervezték (szerintünk igen jól sikerültek) és lecserélték. Rengeteg információs táblát is kitettek, bár azok néha sajnos pontatlan információkat közölnek, így érdemesebb a térképre hagyatkozni a látnivalókat illetően. Manapság a sport, az utazás és a szórakozási lehetőségek palettája olyan széles választékot kínál, hogy
joggal adja magát a kérdés: miért éppen a kék?
Lassan már tíz évvel ezelőtt pattant ki egy kedves barátom fejéből az ötlet: mi lenne, ha végigjárnánk a kéktúrát? Stafétában váltanánk egymást, de folyamatosan, blogbejegyzéseken keresztül tudósítanánk az éppen aktuális benyomásainkról, a túrautak állapotáról, az élményekről, az esetleges hiányosságokról.
Szerencsére jó pár embert sikerült belecsavarni a lelkesedésébe,
így a terv testet is öltött: igaz, pár hónap kellett hozzá, de az oszlopos tagok – sok segítséggel – bejárták és lejegyezték, amit maguk körül láttak.
Jómagam is eltöltöttem egy hétvégét a Gömör-Tornai-karsztvidéken, és már ott megszólalt bennem egy hang: jó, rengeteget járok hegyekbe, vadvízre, meseszép vidékekre, Európa csodálatos helyeit kutatva,
de mégis, hol tudok máshol egy várromban aludni?
Vagy mielőtt nyugovóra térek, hol nézhetek egy vihart, ami az egész ország felett végigvonul? Mennyire ismerem a hely flóráját és faunáját, amerre éppen járok? Rövid, tervezett utazásaink során vajmi kevés esély van a helyiekkel beszélgetni, vegyülni, az elsődleges cél a pénzünkért az élmények behajtása. Ezek a gondolatok akkor még háttérbe szorultak, de a hétvége mégis mély nyomokat hagyott bennem.
Jó pár évvel később aztán újra nekivágtunk a kéknek, most már azzal a határozott céllal, hogy kevesen-többen, szakaszosan, de végigjárjuk. Nem kellett csalódnunk.
A Bükkben szálltunk be a kalandba, egy olyan márciusi hosszú hétvégé, amikor rajtunk kívül a zord időjárás miatt nem sokan merészkedtek az erdőbe. Nagy málhákkal és még nagyobb lelkesedéssel, valamit egy jégerrel kezdtük meg a pecsételést – ezt a jó szokásunkat azóta is megtartottuk. A pecsételő pontok egyébként a túrák fénypontjait jelentik: egyfajta gyermeki örömmel várjuk a pecsételés folyamatát, és hogy milyen grafikát találunk az adott helyen.
Nem egyszerű összefoglalni a kéktúra komplexitását. Amellett, hogy a jó és rendezett jelzésfestésnek köszönhetően elég a befogadásra koncentrálni, sok-sok behatás érheti az egyszeri vagy többszöri túrázót, ha rászánja magát a szakaszos teljesítésre.
A lakottabb részeken minden erőfeszítés nélkül találkozhatunk a természetes vendégszeretet különböző formáival:
a stoppolás játszi könnyedségű, a vendéglátás gyakran ámulatra méltó kedvességgel párosul. Nem egyszer nyitottak ki helyeket számunkra, vagy vittek el a szállásra, ha valami oknál fogva nem tudtuk teljesíteni az adott túraszakaszt. (Ilyen esetekben illik a túrára „visszaszállni” azon a ponton, ahol az ember feladni kényszerült.) A „valódi” és „spontán” szavak újra értelmet nyernek, a segítőkészség természetes formáival találkozni pedig igazi felüdülés a hajtós hétköznapok után.
Magyarország flórája és faunája is sokat mutat magából, főleg, ha a szakaszt teljesítő társaság létszáma nem túl nagy. Örök érvényű igazságnak tűnik, hogy a túrán kapott élmények mélyebbek és maradandóbbak kisebb létszám esetén,
tehát hatványozottan is igaz, hogy a kevesebb több.
A szakaszok leggyakrabban az erdőn keresztül futnak végig, de sokszor lehet páratlan kilátópontokba, magas fennsíkokba, kisebb tavacskákba vagy végtelen mezőkbe is belefutni. A táj változatos, az állatvilág pedig igen gazdag. A teljesség igénye nélkül a következő állatokba botlottunk bele az elmúlt években: sikló, őz, szarvas, nyúl, rengetegféle rovar és bogár, illetve madarak tömkelege.
Egy-egy zajosabb pecsételő pontot elhagyva az emberen egyfajta könnyed megkönnyebbülés lesz úrrá: ismét az erdők, a mezők, a kilátópontok, a madárdallal szegélyezett útvonalak, mély vagy könnyedebb témák, csevegős és magunkba fordulós negyedórák váltogatják egymást.
Az erdő magába szippant; nem mindig adja könnyen magát, de legyen bármilyen arca is, el sosem vesz, csak ad.
Közelebb kerülünk egymáshoz, közelebb kerülünk önmagunkhoz.
A természeti szépségek mellett egyáltalán nem lebecsülendő a kulturális sokk jelenléte. Gyakran érzem úgy, hogy Magyarország végtelen számú párhuzamos univerzumból áll, utcáról utcára, tájegységről tájegységre változnak a falvak, az atmoszféra, a nyelvezet, és ha nem térképezzük fel túl erőltetetten előre Google-lal a látnivalókat, sok-sok váratlan csodában lehet részünk.
Aludtunk már olyan szálláson, ahol a hátsó udvarban egy templom állt, este ennek a tövében üldögéltünk, míg a vihar és a fáradtság be nem kergetett minket a szobába. Indítottunk már túrát egy bakterházból, ahol
a vasutas készségesen vezetett be minket a vágányváltás rejtelmeibe.
Toppantuk már be kicsiny falvak szombati közösségi programjaiba, de motoros találkozóba is egy erdőszéli templom udvarán. Nyitottunk ki szélmalmot egy elképzelhetetlenül nagy kulccsal, templomokban pihentünk meg pár perce, vadleseken vackoltuk be magunkat egy szusszanásra, vagy vártuk meg, míg elvonul az eső.
Rengeteg restiben, büfében és étteremben mértük fel a kínálatot, beszélgettünk a helyiekkel, vagy más kéktúrázókkal. Posztolunk és instázunk, és sok mindenkit követünk, aki dokumentálja a saját kis útját. Sokszor szidtuk a MÁV-ot, az időjárást, várakoztunk fűtetlen várótermekben vagy kietlen peronokon, szakadt le rólunk bakancs, tántorogtunk bokáig érő sárban, vagy lépdeltünk a hóban, izzadtunk az hőhullámok egyikében, harcoltunk a szúnyogokkal és kullancsokkal.
Volt, hogy sikerült a távot teljesíteni, volt, hogy feladtuk.
De mindig visszatérünk, mert a kék (jelenleg) egy olyan meglepetésekkel teli, hétvégi életforma, amitől nehezen válnánk meg.