Ha felvidéki kastélytúrára megy az ember, a bőség zavarával küzd, ugyanis 100-200 kilométeres körön belül akár hat-nyolc várat, kastélyt is meg tud látogatni pár nap alatt. Ezek zöme jó állapotban van. Nyugat-Szlovákiában talán a legszebb a szomolányi, szinte kínálja magát egy filmforgatásra, pompás esküvőre, akárcsak a bajmóci várkastély.
Egy kellemes, napos vasárnap délután érkeztünk a nagyszombati járásban található Szomolányba, abban bízva, hogy a turisztikailag (nem véletlenül) felkapott Vöröskő vára után talán szellősebben leszünk, szabadon nézelődhetünk, és nem kell csoportosan mozogni, parancsra lépkedni ötven idegennel. Mivel még több száz méterre a voltunk kastélytól, és
az út szélén már tucatjával álltak a parkoló kocsik,
füvön, bokorban, félig árokban, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szomolányi vár nem egy jelentéktelen kis tákolmány, hanem egy népszerű kirándulóhely.
Reményvesztett bolyongás után a templom alatt tudtuk letenni az autót, ugyanis a rendes, kiépített parkoló nagyjából a hétvégenként mutatkozó igény tizedét elégíti ki. Onnan egy tízperces gyalogtúra visz fel, harminc fokban meg is izzad a látogató, mire eljut a kapuhoz. A vár messziről impozáns, közelről is csinos, de csak az lepődik meg rajta, aki nem informálódik előtte arról, hogy szétesett rom volt, és csak 120 éve kezdték újjáépíteni.
A belépő bőven elviselhető: 2,5 euró a felnőttjegy, mindössze egy euró a 18 év alatti gyerekjegy, ami igazán méltányos. Minden egész órában engedik be a csoportokat, úgyhogy aki óra ötkor ér oda, annak 55 perc várakozás a jussa, és annyi azért sok a külső részek bejárására.
A csoportokat szigorúan tartják, nem lehet elkóvályogni, és csak szlovák nyelven van idegenvezetés.
Mi egy kedves, de határozott fiatal lányt kaptunk, egy mukkot sem értettük az egyórás beszédéből, de igyekeztünk tájékozódni a magyar nyelvű, négyoldalas szövegből. Ha viszont lemaradtunk volna nézelődni, akkor – nem tolakodóan, de - éreztette, hogy menni kell.
Kintről tényleg filmbeli, mesés a kastély, bentről azonban ne várjunk csodát. Első említése 1457-ből való (más forrás szerint 1390-ből), várnagyát pedig 1485-ben említik először. Az Országh családé volt a 16. század utolsó harmadáig, akkor Ungnad Kristóf bárója és neje, Losonczy Anna kapta meg. Később az Erdődyeké lett, majd 1777-ben idősebb Pálffy János gróf vette át a várat és az uradalmat.
1704. május 28-án ezen a tájékon nyert nagy csatát Bercsényi kuruc serege.
A 18. században azonban kezdett leromlani a vár állapota, a 19. században leégett, csak a torony és pár bástya marad meg. Később tovább pusztult, és csak az 1900-as évek elején kezdték felújítani, így a falak nagy része új, újszerű, és a berendezési tárgyak zöme sem eredeti – ez meg is magyarázza az olcsó belépőt.
Benn egészen különös dolgokkal találkozunk: vannak a falakon nem kifejezetten tehetséges festők által készített, igen középszerű képek, ide nem illő afrikai fotók, de belebotlottunk egy gyerekrajz-kiállításba is. Mivel ekkor már túl voltunk a mindenféle izgalmat nélkülöző belső tereken, és felfelé mentünk a pazar kilátást ígérő, hatalmas toronyba, már azon sem rökönyödtünk meg különösebben, hogy babakocsi-kiállítást kellett végignéznünk (mert az idegenvezető ott váratta a csoportot öt percig).
Amikor azt hittük, hogy ennél szürreálisabb kalandban nem lesz részünk, a fölötte lévő szinten matchboxok és játékok voltak kiállítva az elvárható kardok, pajzsok, középkori tárgyak helyett. Ott a csúcs egy vitrin volt, amelyben egy arasznyi, 20. századi játéktank mellett egy húszcentis, 18. századi indián játékfigura strázsált, persze tolldíszben.
A meghökkentő, szerfelett eklektikus, kissé szedett-vedett kiállításokat aztán feledtette a toronyból látható panoráma: szép, napos időnk volt, messzire el lehetett látni, megérte felcaplatni a magasba. Nagyjából hat-nyolc percig hagyták nézelődni a csoportot, majd amikor mindenki készített kétszáz fotót, udvariasan letereltek minket, hiszen jött az újabb grupp. Addigra a gyerekek megéheztek, de
a várkastélyban csak vinotéka van, enni nem lehet,
így nem is múlattuk ott tovább az időt. Ha a környéken bolyong tehát az ember, akkor megéri betérni ide egy-két órára, de csak a szomolányi kastélyért azért ne tegyünk többórás kerülőt.