Elautóztunk oda, ahol Amerikát valójában felfedezték

Új-Fundland esszenciája: tavak, hegyek, fenyvesek

Új-Fundland kétségkívül a kevésbé ismert turistacélpontok között van, ráadásul mi épp a főszezonon kívül utaztunk oda, amikor rengeteg dolog zárva van. Mégis ez volt kelet-kanadai autótúránk legizgalmasabb része, ahol szinte egyedül élvezhettük az érintetlen természet csodáit, és saját szemünkkel láthattuk, hol értek földet az első európai felfedezők Amerikában, még jóval Kolumbusz érkezése előtt.

Este 11 óra körül volt, amikor a MarineAtlantic társaság méretes komphajója kifutott az új-skóciai North Sydney kikötőjéből, s a városka rideg, szürke ködbe vesző éjjeli fényeit bámulva azon tűnődtem, hogy szinte semmi nem jut eszembe arról a helyről, ahová a hajó tart.

Vagyis Új-Fundlandról.

Azért a legtöbb országról, beugrik valami az embernek. Ha mondjuk Oroszország, akkor vodka, ha Argentína, akkor Maradona meg a tangó, ha Hollandia, akkor mondjuk tulipán.

Persze Új-Fundland nem önálló ország, csupán egy sziget, mely Kanada része, de így is fura érzés volt ez a tanácstalanság. Bár tudtam, hogy egy bizonyos kutyafajtának illene eszembe jutnia, de az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogyan néz ki egy újfundlandi.

Vár ránk a varázslatos Új-Fundland, a legkeletibb kanadai tartomány Forrás: Németh András

Új-Fundland ugyanakkor nem a kizárólagos célpont, hanem egy három hetes kelet-kanadai utazás egyik állomása volt, amelyre talán éppen azért esett a választás, mert már az Észak-Amerika térképet forgatva is olyan félreeső helynek tűnt, ami felcsigázta az érdeklődésünket.

Kompozni jó dolog, de drága

Az első benyomást már a szigetre érkezést megelőzően megszereztük, amikor egy Halifax környéki benzinkúton beszélgetésbe elegyedtünk egy klasszikus kockásinges kanadai kamionsofőrrel, aki arra a megjegyzésre, hogy éppen Új-Fundlandra tartunk, a hüvelykujj száj felé irányított egyezményes jelét mutatta, jelentőségteljesen hunyorítva. „Szóval isznak ott, rendesen?" – kérdeztem. „Nem keveset." – bólintott. „Annyit mondok: St. John's, George Street."St. John's a sziget fővárosa, egyben Észak-Amerika legkeletibb városa.

Bostonban bérelt autóval vágtunk neki párommal a kelet-kanadai tartományoknak, s mivel Új-Fundlandot a kb. 110 km széles Cabot-szoros választja el a kontinenstől, így bizony elkerülhetetlen volt a kompra szállás. Amit egyáltalán nem bánok, mivel kompozni nagyon jó dolog, persze kifizetni a méregdrága tarifát már kevésbé. Az Új-Skócia tartomány északi csücskén lévő North Sydney városkából induló komphajó kb. hét és fél óra alatt szeli át a Cabot-szorost, s az oda-vissza jegyár egy normál személyautónak és 2 felnőtt utasnak 420 kanadai dollár (kb. 95 000 Ft).

Szinte szállodai kényelem a Highlanders nevű kompon Forrás: Németh András

Ha kabint is szeretnénk foglalni a hajón, az utanként újabb 125 dollár (kb. 28.000 Ft), szóval semmiképp sem olcsó móka, de hát sajnos ez az ára, ha valaki kevésbé bejáratott helyek felé veszi útját. A kompon számtalan lehetőség van a további pénzköltségre: az étterem és bár mellett szuvenírbolt, fodrászüzlet, masszázs és internetkávézó is rendelkezésre áll.

Új-Fundland és Labrador üdvözöli Önt! Forrás: Németh András

A Cabot-szoros, és összességében az Észak-Atlanti óceán nem a világ legnyugodtabb víztömege, így bizony gyakori, hogy az időjárási körülmények miatt törlik a járatot. Szerencsére ez velünk nem történt meg, menetrendszerűen behajóztunk Port-Aux-Basques kikötőjébe, amely a maga 4000 lakosával már Új-Fundland jelentősebb települései közé tartozik. Maga a megérkezés olyan érzéssel töltött el, mintha zarándokok lennénk, akik először pillantják meg egy csupán legendákból ismert, titokzatos föld partjait.

Indul az autós túra, előre az ismeretlen felé… Forrás: Németh András

Más világba csöppentünk

Én ugyan még nem jártam Izlandon, de hasonlónak képzelem el a látványt. Kicsi, színes, fából ácsolt házikók random szétszórva a néhol élénkzöld fűvel borított, néhol fenyegetően kopár hegyek lábainál, a higanyfényű, haragos óceán pedig folyamatosan ostromolja a számtalan szigettel és félszigettel szabdalt partokat, mintha folyamatosan vissza akarná hódítani a szárazföldtől, ami eredetileg az övé volt.

A szélfútta, ezüstvizű új-fundlandi partvidék Forrás: Németh András

Új-Fundland olyannyira más világ, mint a kontinentális Kanada, hogy ezt még egy külön időzóna létrehozásával is hangsúlyozzák, a szigeten ugyanis kerek fél órával előbbre járnak, mint a Cabot-szoros túloldalán, ahol az Atlantic Standard szerint élik mindennapjaikat. Ha Budapesten dél van, akkor Új-Fundlandon reggel fél 8, de kicsit nyugatabbra, mondjuk Halifax-ban 7 óra, és ez nem kis dolog, tekintve, hogy abban az adott időben az egész világon egyedül Új-Fundlandon van fél 8.

Nem szokványos KRESZ-tábla Új-Fundland útjain Forrás: Németh András

A Kanadában töltött egy hét alatt eleve az a benyomásunk alakult ki, hogy túlzottan sokan nem laknak itt, de Új-Fundland egészen új szintre emelte a gyéren lakottság fogalmát. Ráadásul a május – az ország általunk látogatott atlanti részéhez hasonlóan – itt sem számít turistaszezonnak. Ezért,

ha meg kellene választanom a kirándulásunk mottóját, akkor az a mindenfelé táblákon fityegő „Closed for the season" felirat lenne, amit én talán úgy fordítanék, hogy „szezonálisan zárva".

Új-Fundland falvainak többsége nem éppen az az örökmozgó település Forrás: Németh András

A legtöbb dolog valóban zárva volt: a nemzeti park, a múzeum, a vendéglő, a borászat, a csónakkölcsönző, stb. Nyitás majd a misztikus, talán soha be nem következő június 15-én. Ez persze részben rossz, hiszen ami ténylegesen zárva van, oda nehéz bejutni (noha nem lehetetlen). Viszont a jó hír az, hogy emiatt szinte magunk lehetünk a természet csodáival, s

nem kell megosztani a látvány élvezetét például távol-keleti turistacsoportokkal.

A Fundy-öböl híres látványosságának számító Hopewell-sziklákat például kettesben sikerült megnéznünk. Egy teremtett lelket nem érdekelt abban az adott órában rajtunk kívül a világ legnagyobb árapály jelensége, s tényleg állíthatom, hogy hihetetlen élmény volt magányosan caplatni a gigantikus sziklaalakzatok közt az iszapban.

A Fundy-öböl látványos sziklaalakzatai Forrás: Németh András

Port-Aux-Basques-ból tehát elindultunk a mindenfelé TCH-ként jelzett Trans-Canada Highway meglepően jó minőségű aszfaltján észak felé, s innentől bele is vesztünk a rengetegbe, a klasszikus új-fundlandi „semmi közepén" atmoszférába, mivel

a következő település a 220 km-re fekvő Corner Brook volt.

Időközben visszavontam, hogy a táj izlandi jellegű, mivel a domborzatot borító meghatározó növénytakaró a végeláthatatlan erdő volt, alapvetően fenyő, de azért megszórva nyír-, nyár-, és madárberkenye-facsoportokkal is.

Végtelen erdőségek mindenfelé Forrás: Németh András

Legmegkapóbbak a mocsaras területek, lápvidékek voltak, melyek az évszázadosnak tűnő zuzmó és moharétegekkel borított, keresztbe-kasul dőlt, kiszáradt fákkal bármely tetszőleges horrorfilm forgatási helyszínei lehetnének, még nappal is. De nem csak mocsár van sok, szinte minden kanyar után feltűnik egy vadregényes tó, vagy egy sebes folyású patak is.

Állítólag Kanadában annyi tó van, mint a világ többi részén összesen,

s ehhez bizony Új-Fundland is hozzáteszi a magáét. A sziget 108 860 négyzetkilométeres területének több mint 8 százaléka tó, vagyis a belvizek összterülete megegyezik kb. Veszprém és Somogy megye együttes méretével.

Új-Fundland klasszikus felszíni formája: a lápvidék Forrás: Németh András

Egy hét alatt terveztük bejárni a szigetet, ami nem túl sok idő, tekintve, hogy csupán a Port-Aux-Basques és a főváros, St. John's között 900 km a távolság. Először azonban nem is oda mentünk, hanem fel északnak, míg 700 km múlva el nem értük azt a pontot, ahol annak idején partra szállt egy kalandozó vikingcsapat, s – közel 500 évvel Kolumbusz előtt – felfedezte Amerikát. De erről egy kicsit később.

Jéghegyek, poutine és Drakula

Általános vélekedés szerint Új-Fundlandon nagyon hideg van. Erre a meglepő körülményre boldog-boldogtalan felhívta a figyelmünket még a kontinentális Kanadában, de meg kell mondjam, első szigeti napunkon kellemesen sütött a nap, még a szél sem fújt,

én jókedvűen feszítettem rövid ujjú pólóban az első fotókon.

Ez a vidámság egészen addig tartott, míg el nem értük a páratlan nyelvi kreativitással Great Northern Peninsulának nevezett félszigetet, ahol aztán arcul csapott minket az új-fundlandi valóság.

Az Északi Nagy-félsziget már keményebb világ, itt ritka vendég a napos idő Forrás: Németh András

A franciás nevű Port au Choix-t elhagyva az ég szürkés-indigó színűre váltott, feltámadt és csontig hatolt a szél. A döbbenetet azonban nem ez okozta, hanem az, hogy szinte átmenet nélkül változott meg az addig simának és szolidnak tűnő óceán vize.

Hirtelen úgy tűnt, hogy érzéki csalódás áldozatai vagyunk,

mert a víz felszínén hatalmas, kékesfehér színű sziklák lebegnek. Közelebbről szemlélve aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ez a valóság, csak éppen nem kövek azok, hanem méretes jégtömbök, melyeket a nyugat felől érkező hullámok nagy robajjal csapkodtak a parti szikláknak.

Találkozás és játék az első jégtömbökkel Port au Choix közelében Forrás: Németh András

Mint a gyerekek, szaladtunk a partra jégtömböket lökdösni, bokáig gázoltunk a felhalmozódott jégzúzalékban, és tátott szájjal bámultuk a teljesen néptelen, embermentes partszakaszon ringatózó jégalakzatok földöntúli, kék fényeit. A háttérben pedig, a távoli horizonton feltűnt egy ismeretlen kopár föld sziluettje, amelyet ugyanolyan gyanakvó izgatottsággal kémleltünk, mint annak idején Frodó és Samu a távoli Mordort.

Amit láttunk ugyanis, az Labrador volt,

és az útikönyv szűkszavú leírását olvasva engem körülbelül ugyanaz az érzés fogott el e szó hallatán, mint a hobbitokat Szauron földjét emlegetve.

Új-Fundland kissé zordabb arca: a jégtáblákkal borított Labrador-tenger Forrás: Németh András

Borotvaéles, szürke hegyek világa ez. Télen -40 fok alá is megy a hőmérséklet, s általában kegyetlen erejű szél tépi a tájat. Ember alig él itt meg, igazából rendes közút is csak egy van, annak is csak egy szakasza aszfaltozott. Ráadásul, ha a klíma nem lenne elég zord, a tetejébe olyan gyilkos csípésű rovarokkal van tele, melyek szinte élve felzabálnak. Na jó, nem fokozom tovább, lényeg az, hogy

a helyiek szerint Labradorhoz képest Új-Fundland egy mediterrán paradicsom.

Persze át lehetne hajózni oda is, nem volna rossz, de sajnos csak júniustól indul a kompközlekedés, így a labradori thriller most kimarad.

Ez ugyan Új-Fundland, de Labrador is hasonló lehet Forrás: Németh András

Port au Choix-ban, az Anchor Café nevű kis kocsmában kóstoltunk bele először a sziget kosztjába. Egyből rácsaptunk a jávorszarvasos poutine-ra, és azt kell mondjam, kegyetlenül finom volt.

A poutine amúgy Kanada nemzeti gasztronómiai kincse:

egy hasábkrumpliból, porból készült barnamártásból és zsíros tömbsajtból összeálló egytálételt kell elképzelni, amely tetszőlegesen feljavítható különféle összetevőkkel, pl. sült szalonnával, pulled porkkal, szecsuáni csirkecsíkokkal, de igazából bármivel. A jávorcsülkös verzió messze megnyerte a poutine versenyt.

Kiváló helyi étel: füstölt jávorszarvashúsos poutine Forrás: Németh András

A testes csaplárosnő nagyon megörült nekünk, európai vendéget is ritkán is lát, magyart meg szerintem soha, úgyhogy elő is kapta emlékeinek kamrájából az egyetlen dolgot, amit Magyarországhoz tudott kötni, kezeiből karmokat formázva huhogta, hogy

uh, uh, Drakula...".

Mondtuk, hogy bizony, Lugosi Béla nagy színész volt, de ez a név nem mondott számára semmit. Egyszerűen Drakula volt magyar. Aztán vérszemet kapott, s lelkesen elkezdett helyi kajákat ajánlgatni, azt mondta, a jávorszarvas, az smafu, az nem kuriózum, együnk sült fókahájat, na, az már unikum, mondhatni újfundlandikum.

Kanada egy másik, megkerülhetetlen fogása, a homár (helyi angolul: lobstah) Forrás: Németh András

Persze ők nem tartottak fókahúst, így azt tanácsolta, autózzunk szépen még további 220 km-t észak felé, és St. Anthony városában kapunk. Magamban megmosolyogtam, hogy ugyanolyan kaján lelkesedéssel javasolgatta gusztustalannak hangzó ételek megkóstolását, mint én szoktam otthon, Szombathelyen, mikor a nálunk vendégeskedő külföldieknek mindig velős pirítóst rendelek, mint vasi specialitást, és előre várom a reakciókat, mikor kimondom: igen, ez disznóagy a pirítóson...

Vigyázni a jávorszarvassal!

A sziget hangulata egyébként már az első napon teljesen beszippantott minket, s az érzés egyenes arányban fokozódott, ahogy egyre északabbra araszoltunk. A táj errefelé már szinte tundra, bár vannak erdők, már szinte kizárólag fenyő. Valójában az egész egy végeláthatatlan, emberi kéz által nem érintett lápvidék.

Új-Fundland esszenciája: tavak, hegyek, fenyvesek Forrás: Németh András

Az út mentén mindenhol kinn vannak a jávorszarvasveszélyt jelző táblák, valamint több helyen digitális számlálók is vannak, melyek mutatják, hogy mennyi vadbaleset történt az évben Új-Fundland útjain. Természetesen égtünk a vágytól, hogy megpillantsuk végre ezt a csodaszép állatot, amely a világ szarvasféléinek leggigantikusabb darabja.

Aztán egyszerre csak ott volt az orrunk előtt, de kis híja volt, hogy beköszönjön az utastérbe is.

Tövig tapostam a féket, hogy békében átcsörtessen a járművünk előtt kb. 5 méterre. Nyilvánvaló, hogy egy 1000 kilós autó és egy 500 kilós behemót találkozásából cifra dolgok tudnak születni.

A sziget útjainak veszélyes sztárja: a semmiből előrobogó, méretes jávorszarvas Forrás: Németh András

A sziget vadvilága amúgy páratlan. Láttunk békésen legelésző karibukat, melyek rénszarvasok, de hófehérek, feltűnt pár ezüstróka, és találkoztunk hóddal, mormotával meg pézsmapocokkal is. Ezen kívül él itt feketemedve, hiúz, prérifarkas, és még hosszan lehetne sorolni. Az a meglepő, hogy a három hetes kanadai tartózkodásunk alatt messze az új-fundlandi kiruccanás során találkoztunk a legtöbb állattal.

Új-Fundland erdeinek békés lakói a fehérszőrű szarvasok, a karibuk Forrás: Németh András

A Nagy Északi-félsziget önmagában is különleges hely, azonban erre még rátesz egy lapáttal, hogy több mint ezer évvel ezelőtt itt szálltak partra a Grönlandról elkalandozó vikingek. A hely neve L'Anse aux Meadows – fura itt ez a sok francia településnév, pedig a kutya nem beszél franciául. Itt bukkantak rá 1960-ban egy korabeli viking település maradványaira.

Szerencsés Leif és a részeg magyar

Manapság már tudományosan bizonyított tény, hogy Amerikát nem Kolumbusz fedezete fel, hanem viking portyázók egy csoportja a magyar államalapítást másfél évtizeddel megelőzően. Egészen hihetetlen, hogyan tudtak a nem túl méretes lélekvesztőiken átkelni az Atlanti-óceán viharos északi részén, de megtették.

Rekonstruált viking házak L’Anse aux Meadows közelében Forrás: Németh András

A sztorit elmeséli a grönlandi saga is. Állítólag egy Bjarni Herjólfsson nevű portyázó látta először Amerikát, mert eltévedt, de nem szállt ott ki. Később Grönlandon beszámolt kalandjairól az egyébként gyilkosság miatt Izlandról száműzött grönlandi államalapító, Vörös Erik fiának, Szerencsés Leifnek (Leif Erikkson), aki egy portyabanda élén elindult szerencsét próbálni. Ő volt az, akinek sikerült partot érni, és települést létrehozni a mai L'Anse aux Meadows-nál. A földet pedig elnevezte Vínlandnak, azaz a Borok földjének.

A viking partraszállás emlékműve Új-Fundland legészakibb csücskén Forrás: Németh András

Egyes források szerint egyébként nekünk, magyaroknak is volt némi szerepünk ebben a kalandban, mivel állítólag az első ember, akinek úgy istenigazából sikerült az újvilágban bortól berúgnia, az egy Tyrkir néven emlegetett magyar volt, aki tagja volt Leif elitalakulatának. A grönlandi saga elmesél egy kedves történetet, miszerint

Leif felderítőcsapatokat küldött ki, hogy nézzenek szét a környéken,

s kikötötte, hogy szigorúan maradjanak együtt. Pár óra múlva azonban egy Tyrkir nevű személy szemmel láthatóan tökrészegen, hevesen gesztikulálva, egyedül ért vissza a táborba, ahol először nem is tudtak vele kommunikálni, mert nem ónorvégül, hanem a saját nyelvén válaszolgatott.

Klasszikus viking hosszúház a ködös parton Forrás: Németh András

Később aztán józanodni kezdett, s akkor már a többiek által beszélt nyelven is el tudta mesélni, hogy nagyon finom, bár kissé megbuggyant bogyókat talált, melyekből sikerült egy bizonyos mennyiséget elfogyasztani, aztán – láss csodát – ebbe az állapotba került. Tyrkir magyar származása ugyanakkor kétséges, ahogy azt az ezzel foglalkozó angol nyelvű Wikipedia oldal is boncolgatja. Sebaj, ezt a kérdést nem én fogom eldönteni, de szerintem már az is nagyon menő dolog, ha csak annyit mondunk, hogy lehet, hogy magyar volt...

L’Anse aux Meadows megközelítése a tavasz utolsó napjain… Forrás: Németh András

A természet és az időjárás annyiban összedolgozott egyébként a L'Anse aux Meadows környéki skandináv hangulat megteremtésében, hogy a helyhez közeledve egyszerre csak a hó is megjelent, sőt, magát az ásatási helyszínt csupán kétméteres hófalak között lecsupaszított aszfalton lehetett megközelíteni.

A főépületnél kedvenc kanadai táblánk, a „Closed for the season" fogadott,

de ez nem szegte kedvünk, mert volt egy B-tervünk is. Körülbelül 2 km-rel odébb ugyanis van egy Norstead nevű viking skanzen is, egy helyreállított óskandináv kereskedelmi központ. Ez is zárva volt ugyan, viszont a L'Anse aux Meadows-i lelőhellyel ellentétben ez nem volt körbekerítve, így bejutottunk.

Ilyen hajókkal szelték át az óceánt annak idején Szerencsés Leifék Forrás: Németh András

Volt egy autentikus módszerekkel megépített viking hosszúház, s csodák csodájára ez sem volt zárva. Bent egy restaurált viking hajót, különböző fegyvereket és harcosok bábuit találtuk. A skanzent közvetlenül az óceánpartra építették, és elképesztő hangulata volt az egésznek: áthatolhatatlannak tűnő köd hömpölygött le a környező hegyekből, az óceán vizén óriási jégtömbök lebegtek,

mi ketten meg teljesen egyedül bolyongtunk ezen a tájon egész nap.

Már kezdtük magunkat egy posztapokaliptikus zombifilm kizárólagos túlélőinek érezni, akik egy rég letűnt civilizáció mementói között bóklásznak. Teljesen véletlenül ráakadtunk egy hintaszékre is, ezt lecipeltük közvetlenül a partra, s abban ücsörögve néztük a ringatózó jégtáblákat.

Nem a Riviéra, de azért kellemes a május végi ejtőzés a Labrador-tenger partján is Forrás: Németh András

Első új-fundlandi szállásunk felújítás alatt álló vendégház volt a Gunners Cove nevű tengeröböl partján, ahol a házigazdánk, Ina szívélyes öleléssel fogadott minket, mintha ezeréves cimborák lennénk.

Új-Fundland egyébként úgy ismert Kanada-szerte, mint az egyik legbarátságosabb és legvendégszeretőbb tartomány,

ami egyébként igaznak is tűnt. A sziget lakói is tisztában voltak ezzel az imázzsal, mert szinte minden ember, akivel egy mondatnál többet váltottunk, megkérdezte, mennyire találjuk barátságosnak az ittenieket.

Gunners Cove öble a szállásunk felől Forrás: Németh András

Ina bevezetett minket a tartomány lekvárvilágának misztériumába. Végigkóstoltatott velünk 4-5 fajtát, pontoznunk is kellett. Nálam a „partridgeberry" nevű, helyi bogyóból készült dzsem nyert, de teljesen egzotikus, általunk nem ismert ízvilág jelent meg a „bakeapple", illetve „cloudberry" nevű bogyókból készült lekvárokban is.

Ezek mind újfundlandikumok.

Ezek után ismét dél felé fordultunk, felkerestük a Gros Morne Nemzeti Parkot és a fővárost, St. John'st, de erről majd a következő részben olvashatnak.