A délutáni pihenés csendjét zeneszó törte meg. Ágnes Vanilla hangjára Marcsika kiabálni kezdett: Ágica! Hallod ezt! Ágica!
A lány hallotta és hirtelen nem tudta mit kezdjen magával, sírva fakadt és fel-le járkált a kertben. Egyszerre folytak a könnyei, énekelt, ugrándozott és nevetett.
Tudni kell, hogy ezért a számért a borsodi üzletasszony három hónapja könyörgött a manóknak, és most mikor végre megkapta elemi erővel tört fel belőle minden feszültség.
Rohangált, őrjöngött majd a földre vetette magát és hol üvöltve, hol pedig elcsukló hangon énekelt.
Mindeközben a Villában tartózkodó MiniVillaLakók a nappali tévéjén nézhették végig, hogy Ágica mit művel odakint. A lányok örültek, hogy barátnőjük végre hallhatja kedvenc zenéjét. "De tök jó. Hú, már annyira akarta ezt." mondta Marcsi. Anetten állítólag a hideg futkosott, ahogy látta, hogy Ágica mennyire magán kívül van.
Leo megfeszült arccal bámulta a monitort, majd amikor a számnak vége lett kiborult. Az volt a kényszerképzete, hogy szerelmének erről a zenéről volt barátja jutott eszébe és amiatt volt ez a komoly érzelemkitörése.
"Ezt komolyan mondom nem hiszem el. Hányszor kértem a manóktól, hogy ezt az egy számot adják le neki. Hányszor." hisztizett a fiú.
A többiek próbálták nyugtatni, de csaknem hagyta abba a témát. "Olyan sokszor akartam neki ezt küldeni, hogy tudja, hogy érezze, hogy figyelek rá. Ha leadták volna neki az én nevemben, akkor most rám gondolt volna, nem pedig valami volt hapsijára."