Orosz: Haditudósítónak lenni egyfajta "elmebaj"

Orosz József, az egyetlen magyar újságíró, aki az újabb iraki háború napjaiban Bagdadból tudósított, április 11-én, pénteken a Társalgó vendége volt. A Klubrádió munkatársa visszaidézte beton- szarkofágban töltött napját, mesélt a Big Brother-ház lakóiról, és elmondta, meg kell találnia a legkevésbé veszélyes pillanatot, amikor vissza tud menni Irakba. A tudósító szerint Londonban élő felesége ilyenkor csendben retteg.

Ön egyetért ezzel a háborúval, és mit gondol az iraki emberekről? (Hungaro2)

- A háborúval nem értek egyet, de azzal igen, hogy nem maradt más megoldás a diktátor eltávolítására, mint az erő alkalmazása. A bagdadiakat - akiket megismertem - nagyon megszerettem. Roppant sajnáltam őket, hogy az általam eleddig látott legvéresebb diktatúra elszenvedői. Sok barátom lett közülük, akik segítettek - önzetlenül.

Mit lehet arról tudni, hogyan viszonyul az iraki nép a szituációhoz? Mennyi igaz a sajtó által terjesztettekből? (NrB)

- Az irakiak többsége azért nem örült eleinte az amerikai, szövetséges csapatoknak, mert féltek örülni. Nem bíztak abban, hogy sikerül valóban eltávolítani Szaddámot, és rettegtek az azt követő megtorlástól. Nagyon rossz emlékük van 1991-ből, amikor szerintük az amerikaiak cserben hagyták őket, és visszafordultak Bagdad kapujában. Amíg valóban nem tapasztalták meg, hogy a diktátor eltűnt, és győztek az amerikaiak, addig rettegtek örülni.

Mi a véleménye arról, hogy múltkor Szaddám csak úgy megjelent az utcán? És egyáltalán ö Szaddám volt, vagy csak egy hasonmás? (Orsi23)

- Nem, nem ő volt Szaddám. Nagyon egyszerűen lehet megállapítani, ki az igazi. Szaddámnak ugyanis akut húgyhólyaggyulladása van, emitt pedig jelentős húgyhólyag-nagyobbodása, vagyis a "pocakját" köldöktájékon, illetve attól lejjebb viseli. A hasonmások pedig mindannyian deréktól fölfelé "sörhasúak"

Irakban nagyon nagy a feszültség? Úgy értem, sokkal nagyobb, mint ami a tévé képernyőről visszajön?

- Azt hiszem, a televíziók hűen adják vissza az eseményeket. Rendkívüli indulatok feszülnek az emberekben: a rettegés alóli felszabadulás a Szaddám-rezsim 25 évének minden frusztrációját, elnyomott érzését felszínre hozza. Pszichésen tökéletesen megértem az ottaniakat, azt azonban nem, hogy lassacskán hordákba szerveződve fosztogatják a várost.

Ön szerint, amit mostanában a tévében látunk (a szobor ledöntése), mennyire valós, és mennyire valós az irakiak öröme? (tommykid)

- Valósnak látom az irakiak örömét, de nyilván nagyon hamar eljön a kijózanodás pillanata, amikor rájönnek, hogy a szabadság nem automatikusan hozza meg egy ország jólétét. Ez itthon is ismerős a rendszerváltás idejéből, nekünk óriási szerencsénk volt, hogy a rendszerváltás békés úton történt meg, áldozatok nélkül.

A tévében azt lehetett látni, hogy az iraki nép igen megosztott. Megfigyelései szerint kik örülnek inkább a csapatoknak, és kik nem? (Idnab)

- Leginkább a déli sííták örültek az amerikaiaknak, jóllehet ez először nem látszott, hiszen az ő népfelkelésüket az első Öböl-háború után Szaddám Huszein véresen leverte és megtorolta. Akik legkevésbé örültek, azok a volt kormányzó, a Baath Párt tagjai, akik most próbálnak a civilek között elvegyülni, feloldódni.

Igaz az, hogy a legtöbb iraki az életét adná Szaddámért? Vagy ez is csak média? (EasyRider69)

- Azt nem tudom, hogy a legtöbb-e, de abban biztos vagyok, hogy a rettegett Fedajín Szaddámnak (Szaddám mártírjai) az a dolga és kötelessége, hogy az életét adja a vezérért. Ezért fizették őket rendkívüli módon. Körülbelül 25-40 ezren lehettek, lehetnek, bármire lépesek, külön halálosztagaik vannak, amelyeknek csak az volt a dolguk, hogy a lakosságot, a civileket megfélemlítsék. 2000-2001-ben szabályos vérengzés volt a bagdadi sííta lakosság között. Két éven keresztül asszonyokat, feleségeket öltek meg úgy, hogy a lábuknál fogva akasztották fel őket a közterületeken, és egy karddal egyszerűen levágták a fejüket. Két év alatt mintegy ezer asszonyt öltek így meg azért, hogy megfélemlítsék a családot, a férjeket és a civileket.