Cannes: Rossz ízlés, jó szex

Hogy pontosan milyen megfontolások alapján döntött a cannes-i filmfesztivál díjairól a Wong Kar-Wai által vezetett zsűri, azt nem tudjuk, mindenesetre tény, hogy a két legfontosabb díjat az általunk legpocsékabbnak tartott filmek kapták meg. Ezért úgy döntöttünk, a díjak ismertetése mellett szubjektív összeállítást is közlünk, amelyben a fesztivál számunkra legjelentősebb élményeit gyűjtjük össze a legjobb filmbeli szexjelenetektől kezdve a legszimpatikusabb sztárokig.

A cannes-i filmfesztivál legrangosabb díját, az Arany Pálmát Ken Loach The Wind That Shakes the Barley című filmjének ítélte a zsűri. Loach számos kiváló, a brit társadalom különböző rétegeibe betekintést nyújtó alkotást készített korábban (pl.: Nevem, Joe, Még egy csók), de mostani, díjazott filmje nem fog a filmtörténet nagyjai közé bevonulni. Az 1920-as években, az írek angolok ellen folytatott szabadságharca idején játszódó történet egyenetlen, a figurák kidolgozatlanok, a végeredmény inkább érdektelen, mintsem megrázó. Az egyetlen racionális magyarázatot arra, hogy az Arany Pálma miért landolt Loachnál, a saját nyilatkozata adja: a rendező kijelentette, hogy a megszálló angolok ellen küzdő írek története szándékosan rímel Irak amerikai/angol megszállására. Ha nem megyünk bele annak boncolgatásába, hogy ez a párhuzam hány ponton sántít, hanem elfogadjuk tényként, akkor sem találjuk legitim oknak egy középszerű film díjazására azt, hogy "aktuális problémákra reflektál".

Érzésünk szerint a fesztivál második legjelentősebb elismerését, a nagydíjat is politikai alapon osztották ki. A francia Bruno Dumont Flandres című nézhetetlensége egy majdnem katatón fásultságban tengődő pár szétváló útját követi: a fiú elmegy - bár sosem mondják ki, de feltehetően - Irakba harcolni, ahol nőket erőszakol meg és bajtársakat hagy cserben, a lány pedig a szülőfalujukban marad, ahol szétteszi a lábát minden arra járó jöttmentnek, majd beleőrül a sok rossz szexbe és a tudatba, hogy a fiú szörnyűségeket művel közben. A film bravúrosan oldja meg, hogy a néző képtelen legyen azonosulni a szereplőkkel, viszont mindegyiküket egyformán utálja, és közben még unatkozzon is. Nyilván ez a film is az "Irak" és az "elidegenedés" hívószavak miatt lett díjazott.

A kisebb díjak már érdemesebb helyekre kerültek: Almodóvar ultrafeminista Volver-je két elismerésben is részesült, a legjobb forgatókönyv és a legjobb színésznő díját kapta. Utóbbit a filmben szereplő színésznőknek együtt ítélték meg, tehát Carmen Maura, Penélope Cruz, Lola Duenas, Blanca Portillo, Yohana Cobo és Chus Lampreave osztoznak az elismerésen. Hasonlóképpen a legjobb férfi színész díját is megosztották a második világháborús Indigenes című francia film férfi szereplői közt: Jamel Debbouze, Samy Naceri, Roschdy Zem, Sami Bouajila és Bernard Blancan kapták a díjat. A legjobb rendezés vigaszdíja jutott Alejandro González Inárritunak, Bábel című grandiózus és kiváló filmjéért, amelyben többek közt Brad Pitt és Cate Blanchett nyújt emlékezetes alakítást.

Míg a két fődíjas filmet valószínűleg be sem mutatják nálunk, és nem is fognak hiányozni, a Volver és a Bábel egészen biztosan látható lesz hamarosan a hazai mozikban. Most pedig eláruljuk, melyek voltak azok a filmek és események, amelyek a fesztivál során képesek voltak valóban maradandó nyomot hagyni az [origo] filmklub csapatában!

A legjobb szex

A versenyen kívül vetített Shortbus (a Hedvig és a mérges csonk rendezőjének, John Cameron Mitchellnek a második filmje) azzal emelkedett ki a mezőnyből, hogy úgy ábrázolta a szexet, ahogy vásznon azt még sosem láttuk. És tegyük hozzá: ahogy mindig ábrázolni kellene. A sokszereplős film, amely a résztvevő színészek két éven át folytatott improvizációs gyakorlataiból és ötleteléseiből született, New York-iak szerelmi életéről szól.

A figurák közt akadnak hetero-, és homoszexuálisok, szabados szexuális életet élők és elfojtósak, fiatalok és egészen idősek is, akikben közös, hogy keresik a módját, hogy megosszák önmagukat másokkal. Ennek egyik eszköze a szex, amelyet a rendezőnek sikerült úgy megmutatnia, ahogy azt az emberek valójában művelik. A képek tartalma alapján akár pornófilm is lehetne a Shortbus, mert valódi penetrációt és orális szexet is látunk egészen közelről, még sincs benne semmi pornografikus. Hiszen mi is így csináljuk.

A "legjobb" férj

A hivatalos válogatáson kívül, a Rendezők kéthete nevű programsorozatban mutatták be a Jindabyne című ausztrál filmet Ray Lawrence-től, a Lantana rendezőjétől. A film egy Raymond Carver-novellát dolgoz fel, amelyet már a Rövidre vágvá-ban is láthattunk, de nem ez a lényeg. A történet egy házaspárról (Laura Linney és Gabriel Byrne) szól, akik kapcsolata a férj keményfejűsége miatt csaknem tönkremegy.

A film több erénye közül az egyik Byrne hiteles alakítása. Tökéletesen közvetíti a magát csak a hagyományos férfiszerepben biztonságban érző ember korlátait, a férjét, aki nem képes elismerni feleségének, ha hibázik, az apáét, aki elhárítja gyerekei problémáinak megoldását, és a haverét, aki csak szigorúan meghatározott keretek közt, az intimitást kerülve kommunikál horgászcimboráival. Byrne remeklését Beatrix Christian életszerűen csengő párbeszédei és Linney szintén hibátlan alakítása teszik lehetővé.

A legváratlanabb találkozások

Cannes-i tartózkodásunk alatt kétszer is sikerült váratlanul sztárokba botlanunk olyan helyeken, ahol nem számítottunk rá. Egyik este kimerülten vánszorogtunk szállásunk felé, amikor egy sarkon befordulva szinte beleütköztünk Sofia Coppolába, aki épp megállt, hogy néhány turista kérésének eleget tegyen, és közös fotón pózoljon velük. Sofiával volt filmjének, a Marie Antoinette-nek a férfi főszereplője, Jason Schwartzman is, aki még puszit adni is hajlandó volt a körülötte repkedő két rajongólánynak. Mi túl szégyenlősek voltunk ahhoz, hogy a helyszínen szerelmet valljunk kedvenceinknek.

Közvetlenül a Marie Antoinette vörös szőnyeges bemutatója után, a fesztiválpalota mellékhelyiségéből kilépve a folyosó túlvégén lenyűgöző ruhakölteménybe öltözött nőt pillantottunk meg. A rávarrt vörös virágokkal díszített uszályos fekete estélyi annyira lekötötte a figyelmünket, hogy csak amikor egészen közel ért hozzánk, akkor ismertük fel a testőre által kísért, elmélyülten sms-ező nőben Monica Belluccit.

A legelképesztőbb főhős

A L'Amico di Famiglia (A családi barát) című versenyfilm jelentette a legbizarrabb filmélményünket Cannes-ban. Paolo Sorrentino úgy látta jónak, hogy egy töpörödött, öreg, koszos, ellenszenves uzsorást tegyen meg filmje főszereplőjének, hogy aztán maradéktalanul kiaknázhassa a férfi személyiségéből és megjelenéséből fakadó furcsa - sokszor visszataszító - helyzeteket.

A Giacomo Rizzo alakításában megelevenedő Geremia nappal nőket molesztál, gyerekeket ijesztget és kiszolgáltatottakat szipolyoz ki, esténként pedig fehér textilzsebkendővel nyers krumpliszeleteket kötöz a homlokához, hogy csillapítsa fejfájását, miközben magatehetetlen anyja alatt kicseréli az ágytálat. Ja, és közben igaz szerelemre vágyik. Meglehet, hogy a figura megszületését csak Quasimodo ihlette, de mi arra tippelünk, hogy a rendező ismer is valakit, aki Geremiához hasonlít, mert ilyen lehetetlen figurát csak az élet produkálhat.

A legtörékenyebb sztár

Véletlenül sem valamelyik salátaleveleken élő, szupersovány színésznőre gondolunk, hanem kedvenc kamaszfilmünk, a (Magyarországon nem forgalmazott) Thumbsucker főszereplőjére, Lou Taylor Puccira, aki két Cannes-ban bemutatott filmben is szerepel, Richard Linklater Fast Food Nation-jében, és a fesztivál legkeserűbb csalódását okozó Southland Tales-ben.

Voltunk olyan szerencsések, hogy személyesen beszélhettünk a csupán húsz éves Louval, aki elmesélte, hogy amikor a Thumbsucker után hirtelen forgatókönyvek kezdtek özönleni hozzá, és elhalmozták ajánlatokkal, teljesen összezavarodott és öt hónapig gyakorlatilag ki sem jött a szobájából, ahol a körmét rágta és próbálta kitalálni, hogy mit kezdjen az életével. Úgy tűnik, mostanra túlesett a krízisen, mert bár Lou szemmel láthatóan még mindig zavarban van egy kicsit az újságírók és fotósok hada előtt, nem ájult el, amikor autogramot kértünk tőle.