Fekete lyuk Afrika szívében

Közel ötven, véres harcoktól zaklatott év után vasárnap többpárti választást tartanak a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Ez lesz az ország második szabad választása, de könnyen előfordulhat, hogy - hasonlóan az első szabad választáshoz - nem a korrupció felszámolása és az ország egységének megteremtése, hanem újabb vérfürdő követi majd a voksolást. A fegyveres csoportokból kinőtt pártok több százezer embere lesi az eredményeket, a korlátozott hatalmú központi kormány pedig nem veheti fel a harcot a gyémánt- és aranybányák bevételéből fegyverkező milíciákkal.

Második szabad választására készül Kongó

Negyvenhat vérfürdőben úszó év után először tartanak vasárnap többpárti választásokat a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A szavazástól sokan az erőszak felszámolását és a korrpució visszaszorítását várják, jóllehet egyesek kétkednek abban, hogy békét hozhat a választás abban az országban, amelyet egy diplomata csak úgy jellemzett: "fekete lyuk Afrika szívében".

A választáson induló csoportok mind az utóbbi évtizedek véres háborúiban részt vevő szervezetekből nőttek ki. A különböző etnikai alapú vagy külföldi kormányok támogatását bíró milíciákból alakult politikai pártok nem szakítottak végleg az erőszakkal, továbbra is fenntartják fegyveres szárnyaikat. A térségben állomásozó ENSZ-erők a közelmúltban ugyan 20 ezer lázadót szabadítottak meg fegyverétől, ám az ország legvéresebb eseményeit átélő keleti részében a tavalyi becslések szerint 300 ezer aktív fegyveres volt, így maradt tartalék bőven, ha esetleg valamelyik párt fegyverrel akarna igazságot tenni egy esetleges választási vereség után.

Pedig az ország számos lehetőséget rejt. Rengeteg - a csúcstechnológiát alkalmazó cégek számára nélkülözhetetlen - ásvány található a kongói földben nagy mennyiségben, az ország gyémántkészletei hatalmasak (a világ gyémántkincsének 30 százaléka), jelentős mennyiségű kobalt réz és bauxit termelhető ki, és nem elhanyagolhatóak az olajkészletek sem.

Az ásványkincs ugyanakkor egyelőre inkább csak átok, mint áldás, a bányákat uralmuk alatt tartó különböző érdekcsoportok leginkább fegyverkezésre használták a belőlük nem éppen jogszerűen megszerzett jövedelmet. Jellemző példa az északkeleten fekvő, aranyban gazdag Ituri tartomány, ahol nem annyira etnikai konfliktus, mint inkább az aranybányák feletti ellenőrzés megszerzése táplálja a jelenleg is tartó erőszakot, hiszen a bányák bevétele segít finanszírozni a lázadó csoportok tevékenységét.

130 évnyi vérszivattyú

Kongó véres történelme a belga gyarmatosítókkal, pontosabban II. Lipót belga királlyal kezdődött, aki személyes birtokaként tartotta számon a 19. század második felében Kongói Szabad Államnak nevezett területet. A belga király emberei gátlástalan gyarmatosítókként viselkedtek: egymást érték a mészárlások, tömeges csonkítások. Az itt élő népek leigázásának egyetlen célja volt: minél több terület megszerzése és minél több rabszolga begyűjtése, akiket a busás hasznot hozó bányákban vagy gumifaültetvényeken dolgoztattak. A belga király véres uralmának a nemzetközi közvélemény nyomása és diplomáciai erőfeszítések vetettek véget, amikor 1908-ban a területet Belga Kongó néven annektálta Belgium.

A helyzet ettől kezdve megváltozott, a belga kormány által kormányzón keresztül irányított Belga Kongó "mintagyarmat" lett. Kórházakat, iskolákat építettek, ahova aesetenként a bennszülöttek is bebocsátást nyerhettek. Az '50-es években itt volt a legmagasabb Afrikában a nemzeti össztermék. Ugyanakkor a politikai irányítás teljes mértékben a gyarmattartó Belgium kezében volt, a bennszülött lakosságot másodrangú állampolgárokként kezelték.

Káoszba fulladt a gyors függetlenedés

Ekkoriban kaptak lábra a kongói nacionalista mozgalmak. Belgium végül 1959 elején jelentette be, hogy nemsokára megadja a függetlenséget, 1960-ban már választásokat is tartottak. Ez volt az első választás Kongóban, és azóta sem volt olyan, amelyen több párt is részt vett volna. Hiába azonban a választás, hiába alakult meg Patrice Lumumba vezetésével a független kongói kormány, ha hatalma korlátozott volt és az országban erős volt a széthúzás. A hadseregben nem voltak fekete tisztek, a közkatonák pedig fellázadtak fehér parancsnokaik ellen. Az ország egyes - ásványkincsekben gazdag - déli részei elszakadtak.

Kusza erővonalak mentén alakultak a konfliktusok: a gyarmatosítók elleni küzdelem, a déli államok elszakadási törekvése, etnikai ellentétek, öt év harcoktól, mészárlásoktól, politikai gyilkosságoktól, túszejtésektől terhes esztendő után - meggyilkolták az első miniszterelnököt, Lumumbát, és a térségben vesztette életét az ENSZ békítőküldetést teljesítő főtitkára Dag Hammarskjöld is - az első független kongói kormány - a szovjet befolyás miatt aggódó amerikaiak támogatását élvező - védelmi minisztere, Joseph Desiré Mobutu ragadta magához a hatalmat.

A diktáror, akinek nyomában tűz lobog

A volt miniszter Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu Wa Za Banga ("A Hatalmas Harcos, Aki Kitartása és Hajthatatlan Győzni Akarása Révén Hódítást Hódításra Halmoz, Nyomában Tűz Lobog), röviden Mobutu Sese Seko, egyeduralmi rendszert alakított ki. Az országot átnevezte Zaire-nak, csak egy párt - a sajájta - nem volt betiltva, politikai ellenfeleit felköttette, esetleg megkínoztatta, később egyszerűen megvásárolta. A külföldi tulajdonú cégeket rendre rokonai kezébe juttatta, uralma alatt soha nem látott mértékben terjedt a korrupció. Személyi kultuszt épített, miközben csak úgy szivattyúzta ki a pénzt az ásványkincsekben gazdag, de mégis éhező országból: 1984-re ötmilliárd dollárosra becsülték svájci számláin elhelyezett összeget - ez az ország akkori teljes külföldi adósságállományának felelt meg.

Hatalma jó pár évvel túlélte a szovjet blokk összeomlását, de az ország keleti felében a ruandai népirtás hatásaként jelentős etnikai konfliktus bomtakzott ki. Mobutut 1997-ben űzte el zaire-i és a ruandai tuszikból (Mobutu nyíltan támogatta az 1994-es ruandai népirtást is elkövető hutu milíciákat), valamint Mobutu-ellenes erőkből álló mozgalom, az ADFLC (Demokratikus Erők Kongó-Zaire Felszabadításáért), melyet a szomszédos Ruanda és Uganda is támogatott. A hatalom ekkor a fiatalkorában még Che Guevarával vállvetve az antikommunista rezsim ellen küzdő Laurent-Desiré Kabila kezébe került, aki évtizedek óta hacolt Mobutu ellen az ország keleti felében.

Afrika világháborúja

A magát marxistának valló Kabilának azonban nem sikerült megszilárdítani uralmát. Korábbi szövetségesei ellene fordultak, a lázadást támogatták az ország keleti felének ásványkincseire áhítozó szomszédai Ruanda és Uganda is. A harcokba azonban - Kabila oldalán - beavatkozott Angola, Namíbia, Zimbabwe, Csád és Szudán is. A kevés nagy hadműveletből, inkább az etnikai alapon szerveződött kisebb milíciák harcaiból, etnikai tisztogatásaiból álló második kongói háborút nem véletlenül nevezik sokan Afrika világháborújának vagy Afrika nagy háborújának. Becslések szerint 3,8 milió ember veszett oda a második világháború utáni legvéresebb konfliktusban, és további milliók voltak kénytelenek elmenekülni otthonaikból.

A konfliktus jellege miatt - javarészt nehezen kézben tartható fanatizált milíciák küzdelme - az 1999-es tűzszünetnek nem sok hatása volt. Kabilát 2001-ben meggyilkolták, a hatalmat utána megszerző fia, Jospeh nagy erővel esett neki a helyzet rendezésének, 2002-ben Dél-Afrikában békét kötöttek a harcoló felek, ám a kinshasai kormánynak a keleti országrészek felett nem sok hatalma volt, és a helyi lakosoknak sem javultak azéletkörülményeik. A brüsszeli Crisis Group jelentése szerint 2004-ben naponta 1000 ember veszette életét harcokhoz kapcsolható okokból (betegségek, éhínség, erőszak).

Joseph Kabila 2003-ban átmeneti kormányt hozott létre, hogy az országot együttes erővel kivezessék a harcokból. Ebbe belevették a két legnagyobb lázadó csoportot, így a Mozgalom a Kongói Demokráciáért nevű, Ruanda által támogatott, illetve a Kongói Felszabadítási Mozgalom nevű, Uganda által támogatott szervezetet is. Alkotmányt dolgoztak ki, amelyről 2005-ben sikeres népszavazást is tartottak. A béke azonban nem teljes, hiába működik az országban a világon a legnagyobb (17 ezer fős) ENSZ-békefenntartó kontingens 1999 óta, hiába segíti az EU is 2000 fős erővel a rendfenntartást, és hiába képeztek ki 20 ezer helyi rendőrt, illetve kormánykatonát, az ország keleti felében - Észak- és Dél-Kivuban - rendre újabb és újabb helyi konfliktusok robbantak ki a választások előtt.

A lázadó fiától a diktátor fiáig

Összesen 33 jelölt idul az elnökválasztáson, más-más politikai mozgalom, etnikai csoport képviseletében, egy azonban majdnem mindegyikükben közös: az erőszakos múlt. A többség különböző fegyveres lázadó szervezet egykori vezetője, vagy épp a Mobutu-rezsim volt magas rangú tisztviselője, de jelöltette magát az egykori diktátor fia is.

Joseph Kabila
A legesélyesebb kétségkívül Joseph Kabila, a Mobutu-uralom ellen évizedekig harcoló Laurent Kabila fia, aki apja 2001-es meggyilkolása után lett elnök, alig 30 évesen, a világ legfiatalabb államfőjeként. A gyerekkorát Tanzániában töltő ifjúról iskolatársai nem tudták, hogy egy ellenálló fia, sőt jóformán azt sem, hogy kongói. A háborús filmek és harcművészetek iránt érzett feltűnő vonzódása csak akkor nyert értelmet az őt emiatt csak "harcibusz"-nak nevező egykori iskolatársai körében, amikor meglátták a hírekben, hogy apja oldalán Mobutu ellen harcol.

Külföldi neveltetése, angol akcentusa és a lingalával (a helyi közös nyelvvel) kapcsolatos hiányosságai miatt ellenfelei előszeretettel bélyegzik külföldinek, sőt azt terjesztik róla, nem is Laurent Kabila törvényes fia, és valójában ruandai - ami Kongó korábbi ruandai megszállása miatt nem épp szerencsés.

A Kínában haditudományokat, majd a washingtoni egyetem távoktatási kurzusán diplomáciát hallgató fiú elnökké válása után - annak ellenére, hogy sokan tejfelesszájúnak tartották - 2003-ra véget vetett a háborúnak, 2004-re túlélt egy katonai puccot, 2005-re keresztülvitte, hogy elfogadják az új alkotmányt, 2006 június 1-jén pedig megházasodott.

Csorbítja érdemeit ugyanakkor, hogy hiába a lázadókkal megosztott, átmeneti kormányzás 50 miniszterrel, van egy saját 200 fős hivatalnokserege, akiket az ellenzék csak "párhuzamos kormánynak" nevez. Bár őt magát eddig elkerülték a korrupciós vádak, közeli tanácsadói, a "Kabila-fiúk" közül volt, aki érintettnek bizonyult homályos fegyverüzletekben.

Jean Pierre Bemba Gombo
Az 1962-ben született Bemba Gombo jelentős médiabirodalmat tudhat magáénak. A 2003-ban létrehozott átmeneti kormány egyik alelnöke, a Kongói Felszabadítási Mozgalom alapítója, aki az 1998-2002 közötti háborúban ugandai támogatással hatalmas területeket hajtott uralma alá az ország északkeleti felében. Apja közeli barátja volt a végletekig korrupt diktatórikusan kormányzó Mobutunak.

Azarias Ruberva Manywa
A 41 éves volt ügyvéd ugyancsak az átmeneti kormány négy alelnökének egyike, a Ruanda által támogatott Mozgalom a Kongói Demokráciért nevű szervezet vezére. A választások után is egységkormányt szorgalmazó Manywát sokan tekintik felelősségteljes politikusnak, jóllehet tuszi származása egyesek szemében szálka.

Pierre Pay Pay wa Syakagishe
Közgazdász, Kivu tartományi miniszter volt, Mobutu idején pedig a kongói nemzeti bank elnöke tisztét töltötte be. A rezsim 1997-es összeomlása után külföldre menekült, majd 2002-es visszatérése után a fegyvertelen politikai ellenzék képviselőjeként az ideiglenes parlament tagja lett. Bembával együtt ő Kabila egyik legesélyesebb kihívója.

Roger Lumbala
Volt lázadóvezér, az átmeneti krományban külkereskedelmi miniszterként szogált egy ideig. A háborúban Bemba szövetségese volt.

További jelöltek
Gerard Kamanda wa Kamanda, volt tartományi miniszter, Mobutu egykori tanácsadója, jelenleg a tudományos kutatás minisztere. Arthur Z'ahidi Ngoma, egyike a négy alelnöknek, volt egyetemi előadó, és az Unescónak is dolgozott. A legidősebb jelölt Antoine Gizenga, aki Patrice Lumumba politikai örökségének egyetlen képviselője, a Mobutu-érában bebörtönözték, majd önkéntes száműzetésbe vonult. Francois Joseph Mobutu Nzanga Ngangawe, az 1997-ben elűzött diktátor fia, felesége révén pedig egyik riválisa, Jean Pierre Bemba sógora.

Ballai Vince