Tetemrehívás

Ha tudatos választás volt a szervezők részéről, hogy az utolsó napra kötötték le Iggyt a Stoogesszal és a Prodigyt, akkor fejet kell hajtanunk bölcsességük előtt: a két koncert tökéletesen passzolt a zárónap amúgy is apokaliptikus, minden egész eltörött hangulatához. Ki is kellett akasztani a megtelt táblát a K-híd bejáratához.

A délutáni napsütésben kezdő Stoogesszal az a baj, hogy nem lehet azt mondani: harminc év közös játék van a kezükben, mert nincs. A banda alig öt év és három, a saját korában teljesen sikertelen lemez után felbomlott még a hetvenes évek elején, Iggyt felkarolta Bowie, az Asheton fivérek pedig külön utakon próbálkoztak tovább. A zeneiparban eltöltött harminc év azért annyira elegendő volt, hogy a tagok megtanulják tisztességen kezelni a hangszereiket - ennél több Iggy mögé pedig nem is kell.

Iggy Pop idén hatvanéves, és még mindig rettentően dühös a világra, gyűlöli a showbizniszt, és egyszerre abból szívja az élethez való erőt - legalábbis tegnap este ezt igyekezett elhitetni a közönséggel. Tulajdonképpen mindegy is, hogy mindez igaz vagy sem, a lényeg, hogy előadóként szinte a tökélyre fejlesztette a rock and roll egyik legősibb energiaforrása, a halálmítosz köré kanyarított performanszát (vonatkozó irodalom: Don DeLillo - A fenevad szabad, Európa Modern könyvtár, 1978).

A színpad közelében érezhető halálszag mellett azért Iggy maga az elnyűhetetlenség, a kikezdhetetlen, nyers, gyalulatlan élni akarás, ám ne gondoljuk, hogy mindez a közönségre is záporozott. A punk nagyapja hetykén állt szemben a Nagyszínpad több tízezernyi hallgatójával, megmutatta nekik, hogy tesz a halálra, tesz a rajongóira, önimádata viszont határtalan. A koncert közepére tulajdonképpen a hímtagja tartja fent az ütközésig kigombolt csípőnadrágját - ez is része annak az erősen narcisztikus, szexista imidzsnek, melyet Iggy kreált magának.

Aki a későbbi lötyögős Iggy-slágereket (Passenger, Lust For Life és bizony China Girl) várta a koncerttől, annak csalódnia kellett: a 2003-ban kezdődött turnén szinte kizárólag az első két Stooges-lemez (Stooges, Fun House) anyagát utaztatja a banda. A fellépés - és talán az egész idei Sziget - szubjektív csúcspontja akkor jött el, mikor a Ravasz, az agy... farvizén újra elhíresült I wanna Be Your Dog alatt Iggy hanyagul, mindenféle póz nélkül elhajította a mikrofonját, besétált a tömegbe, négykézlábra ereszkedett, és talán még ugatott is - egyszóval az ezt megelőző közel egyórás nagyképűsködésből szinte egy perc alatt lement kutyába, elismervén, hogy a végén mindig a közönség győz.

Ezek után már nem volt ráadás sem, maga a koncert is alig egy órát tartott - ahogy már említettük, Iggy Pop idén hatvanéves.

A Stoogest váltó Anima Sound System jó alkalmat adott arra, hogy tinédzserekkel is feltöltődjön a Nagyszínpad környéke - a visszatérő idősebb generációval együtt túlzás nélkül minden idők legnagyobb tömege várta a nap másik tahóbandáját, a Prodigyt.

Lehetne most azon keseregni, hogy amikor igazán számított, nem jöttek, most meg már késő, valójában azonban a kilencvenes évek pesti pinceklubjainak hangulatához annyira esszenciális a Prodigy, mint a stroboszkóp - az ember fiatalsága idővel meg csak szépül, ugye.

Ehhez mérten Liam Howlett zenekara keveset hibázhatott: jött a Their Law, a Breathe, a Voodoo People, pár taktusig megjátszatták a No Good-ot is, az újabb számokba pedig rendre betették azokat a csak rájuk jellemző vinnyogó hangokat, melyektől olyan jók a korábbiak. Végre kiderült az is, hogy Keith Flint valójában inkább zenebohóc a zenekarban, mint frontember - ezt a minőséget mostanra egyértelműen Maxim Reality vette át.

A ráadásban aztán következett a Poison, a Diesel Power-t Maxim már nem bírta végighadarni, ezért az Out of Space-szel zárult a koncert és az idei Sziget.