Tíz évvel a zenekarok csatája után

Múlt héten ünnepelte tizedik évfordulóját a britpop fénykora, amikor a slágerlisták első helyéért csapott össze az Oasis és a Blur (ez volt a "Battle of Bands", azaz "a zenekarok csatája"). Az akkori bandák közül néhányan még ma is a csúcson vannak, másokról már hallani sem lehet. A BBC utánajárt, mi történt a britpop hosszabb-rövidebb ideig tündöklő csillagaival az elmúlt tíz év során, és ennek nyomán mi is ismertetjük a tíz legfontosabb britpop-banda pályafutását. Különös aktualitást ad az emlékezésnek, hogy manapság a brit zenekarok újabb sikeres generációja kapcsán is egyre többet beszélnek az irányzatról.

Dodgy

A könnyed nyári slágereivel hírnevet szerző Dodgy egész életútjára rányomta bélyegét, hogy kezdetben legalább annyira nem vették komolyan zenei körökben, mint amennyire a csapat sem saját magát. Első néhány évükben leginkább koncertekről lehetett őket ismerni, kislemezeiket is saját szakállukra dobták piacra, kiadó nem vállalta őket. 1993-ban azonban végre szerződést kaptak, és a debütáló lemezt ajnározta a brit sajtó, a srácok pedig hamarosan a camdeni pop szcéna egyik vezető egyéniségeivé váltak, a Blur farvizén evezve. Rákövetkező évben első top 40-ig jutó kislemezével rukkolt elő a csapat, melyet az áttörést jelentő Homegrown című nagylemez követett. A harmadik album (Free Peace Sweet) már méltó elismerést hozott a Dodgynak, igazi slágereket felvonultatva. Itt aztán nagyjából számukra is véget ért a történet.

A zenekar legutóbb akkor került szóba, mikor tavaly visszautasították egy tévéshow felkérését. Ettől és egy 2001-ben a rajongók pénzén összehozott negyedik albumtól eltekintve az együttes tagjai már más vizekre eveztek. Az ex-énekes Nigel Clarke épp szólókarrierjén dolgozik, míg az egykori gitáros, Andy Miller a Mass nevű formációban játszik, melyet a volt dobos Mathew Priest társ-menedzsel. Priest ezen kívül zenekarokat is menedzsel, dobol az Electric Soft Parade-ban, és Millerrel közösen zenél a Soul Winners nevű zenekarban is.

Menswear

A britpop korszak emblematikusan ciki zenekara a Menswear lett, mindenki ezt a csapatot emlegeti, ha a futó szekérre későn, a nagy siker reményében felkapaszkodott együttesről van szó. Kezdetben senki sem jósolt volna nagy jövőt a zenekarnak, amelynek tagjai a Blur és az Elastica hatására csaptak fel zenésznek, bár fontosabbnak tartották a szépfiús megjelenést a muzikalitásnál. Ennek megfelelően meg is kapták a magukét a kritikusoktól, akik nem kímélték a bandát. Hogy már az ötödik koncertjük után lemezszerződést kaptak, mégis azt mutatja, hogy valami csak volt a fiúkban. Ezt bizonyítja az is, hogy 1995-ben az egyik legnépszerűbb britpopzenekarrá avanzsált a Menswear, majd első kislemezéről visszafogottan, de elismeréssel nyilatkozott a jelentős brit zenei lap, az NME is. Más kérdés, hogy el is lőtte ezzel minden puskaporát a csapat, és a Daydreamer című slágeren kívül túl sok emlékezetes dolgot nem hagyott hátra.

Jonny Dean, az egykori énekes nagyon messze sodródott a zeneipartól, de állítólag egy éve szólóban adott koncertet. A basszusgitáros Simon White jelenleg a Mercury-díjra jelölt Bloc Party menedzsere, mely mellett az Engineers és a Fields pályáját is egyengeti. Chris Gentry továbbra is maradt a gitárnál, és új bandájával a Vatican DC-vel zenél, míg a valaha doboló Matt Everitt az XFM zenerádiónál szerkeszti a híreket.

Shed Seven

Forrás: Universal Music

A tinédzserként zenélni kezdő társaság 1994-ben jelentkezett először stúdióban összerakott anyaggal, ami még nem sok vizet zavart, ám rákövetkező kislemezeik már egész jó eredménnyel zártak, egészen a brit slágerlista első harmincasába vágtatva. Még ugyanebben az évben megjelent első teljes albumuk, ami bár nem kapott nagy sajtóvisszhangot, mégis mindig megvolt a csapat aktuálisan kitermelt slágere. Ugyan az amerikai piacra nekik sem sikerült betörniük, a Távol-Keleten (elsősorban Thaiföldön) igazi sztárokként ünnepelték a fiúkat.

A Shed Seven is a britpop-hullám csúcsán, 1996-ban ért pályafutása zenitjére a Maximum High című albumnak köszönhetően, ezt követően azonban már nem tudta megismételni a sikeres időszakot, és kiadója is dobta az együttest, melyet a hálátlan popsajtó néha csak Shit Sevenként emlegetett. A csapat nem adta fel, tovább dolgozott, és még jó néhány kellemes zenét és két albumot termelt, egészen 2003-as feloszlásáig. A zenekarból manapság egyedül Rick Witter énekesről hallani, aki jelenleg új bandája mellett saját útját is igyekszik egyengetni, jövőre pedig szólólemezzel próbálkozna.

Sleeper

A csapat élén álló lány, Louise Wener és a gitáros Jon Stewart tanulmányaik során találkoztak, majd Londonba visszatérve toboroztak maguk mellé basszusgitárost és dobost, útjára indítva ezzel a Sleepert. Habár a zenekar kezdetben csak mérsékelt sikereket aratott, folyamatosan pozitív kritikákat kapott a zenei hetilapoktól. Az igazi áttörést számukra az a '95-ös turné hozta, ahol a Blurt kisérték, de Wener provokatív nyilatkozatai is sokat segítettek. Ezt követően jelent meg az első nagylemez Smart címmel, mely rögtön az ötödik helyen nyitott a briteknél, bár az Államokban természetesen a Sleeper sem volt nyerő. Amíg tartott a britpop utóhatása, addig a Sleeper is népszerű volt, de a korszak elmúltával a zenekar is nyom nélkül eltűnt a listákról.

Wener azóta sikeres regényíróként született újjá, már három könyvét publikálták. Stewart kicsit más irányból közelít már a zenéhez, jelenleg a Brightoni Modern Zenei Intézet zenei üzleti tanulmányainak vezetője. A basszusgitáros Diid Osman és a dobos Andy Maclure egy különleges Punk Rock Karaoke est-sorozatot indítottak útjára, ahol a rajongók élő zenekarral énekelhetnek.

The Bluetones

Az eredetileg Bottlegardenként induló zenekar a britpop fénykorában alakult, így a sajtóvisszhang gyakorlatilag garantált volt. Az első Bluetones-kislemezek pozitív kritikákat kaptak, újdonságként üdvözölte őket a média, és rögtön az új Stone Rosest látta bennük. A '96-os Slight Return egyenesen a slágerlista második fokáig jutott, a két hónapra rá érkező első nagylemez pedig szinte törvényszerűen került azonnal a brit listák csúcsára.

A csapat aztán szép lassan kiesett a pixisből, és bár a mai napig töretlenül zenél és hűséges rajongótáborát átlagosan kétévente örvendezteti meg egy-egy új lemezzel, ezek már egyre kevesebb lemezvásárlót érdekelnek.

Inkei Bence - Varga Csaba