A középparaszt mostohagyerek e hazában

 

Szabad Nép

Belterjes mezőgazdaságot!

Vita a DISZ Petőfi Körben

Tegnap tudósítást adtunk a DISZ Petőfi Kör október 17-i üléséről, melyen Pap Gábor egyetemi hallgató "Kertmagyarország?" című cikkét és a magyar mezőgazdaság fejlődési lehetőségeit vitatták meg. Az alábbiakban közöljük a vitaest második részét.

Tildy Zoltán után Kiss Imréné okleveles kertész szólalt fel. Arról beszélt, hogy még mindig nem becsülik meg eléggé a mezőgazdasági szakembereket. Pedig - mondotta - a mezőgazdászok is legalább annyi támogatást s elismerést érdemelnek, mint az iparban dolgozó mérnökök, technikusok.

A kommunista párt egyeduralmi törekvéseinek megvalósulásával párhuzamosan alapjaiban változtatta meg a gyakorlatban agrárpolitikai céljait, 1948 őszétől a föld magántulajdonának megszüntetése vált számukra a legfontosabbá. Az 1948 novemberi MDP KV ülés a kollektivizálásra szánt időt 3-4 évben szabta meg. A következő egy évben a mezőgazdasági szövetkezetek számának lassú majd egyre gyorsuló ütemű növekedése volt megfigyelhető. Az igen erőszakos formát öltő hatalmi törekvések ellenére azonban az 1956-ig terjedő időszakban a mezőgazdasági földeknek csak az egyharmada került a szövetkezetek, illetve az állami gazdaságok kezelésébe, kétharmaduk a magángazdák tulajdonában maradt.
Az utókor szemével nézve sem minősíthető másnak, mint tragikusnak, hogy az 1947 és 1956 közötti időszakban, egy olyan országban, ahol az agrárszektor állította elő a nemzeti jövedelem meghatározó hányadát, a szükséges fejlesztés, támogatás és beruházás helyett képtelen mértékű elvonásokkal sújtották a mezőgazdaság egészét éppen úgy, mint az egyes termelőket. Ahogy az iparban, a kereskedelemben, a közlekedésben nem érvényesültek a gazdaságossági szempontok az ötvenes évek első felében, úgy a mezőgazdaságban sem volt biztos a termelés biztonságának a fenntartása, a racionális szempontok, a termelést meghatározó természeti adottságok figyelembe vétele. Példaként talán elegendő a hazai termelési kultúrától messze álló gyapot termesztésének erőltetésére vagy arra utalni, hogy az 1952-es aszályos esztendő ellenére fel sem merült a termény-beszolgáltatási terhek és az adók mérséklése. A kizárólag politikai szempontok szerint meghatározott gazdaságirányítás és a tervutasításos gazdálkodás "hatékonyságát" mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1952-re a magyar gazdaság - benne az agrárszektor - az összeomlás határára érkezett. A terhek nem csökkentek, 1951-52-ben - főként a tervemelés következtében - a beszolgáltatási felelősök és a végrehajtók már a birtoknagyságra való tekintet nélkül, a gazdák fejadagjait és a vetőmagot is elkobozták.

Enyedi György egyetemi tanársegéd az ipar és a mezőgazdaság bizonyos összefüggéseiről beszélt. Elmondotta: az első ötéves terv alatt a mezőgazdaság 0,2 milliárd forint beruházást kapott, azaz az összes beruházások nem egész 14 százalékát. Ez roppant kevés volt.

A felszólaló helyeselte az ipar fejlesztését, de hangoztatta: káros volt, s még hosszú ideig sok fejfájást fog okozni, hogy az iparosítás a hazai adottságokat és a mezőgazdaság szükségleteit semmibe véve történt. Enyedi György ezután kifejtette: ha kivitelünk százalékos megoszlásában növekedne az agrártermékek aránya, ez egyáltalán nem jelentene elmaradottságot, hiszen sokféle nagyértékű cikket tudnánk külföldön eladni. Éppen ezért a belterjes gazdálkodás nemcsak mezőgazdasági kérdés, hanem egész hazánk gondja, s hasznára válik nemcsak a falusi, hanem a városi lakosságnak - egész népgazdaságunknak is.

Gyapotszüret Békéscsaba környékén

A szövetkezésben a döntő szó a parasztságé

Lőcsei Pál újságíró felvetette a kérdést: lehet-e mezőgazdaságunkat belterjessé tenni, s ezzel párhuzamosan a mostani ütemben folytatni a termelőszövetkezetek fejlesztését? "Ez lehetetlen - mondotta -, mert a fejlesztés eddigi és jelenlegi üteme irreálisan kitűzött célon alapul és ezért szükségképpen nyomáshoz, erőltetéshez vezet. Márpedig nem lehet elvárni a mezőgazdaság 65 százalékában gazdálkodó egyéni parasztságtól, hogy egyik kezével a nyomással szemben védekezzék, a másik kezével új, belterjesebb, termelékenyebb, jövedelmezőbb mezőgazdasági ágak fejlesztésén munkálkodjék."

A belterjesítés sikeres elkezdésének két elengedhetetlen feltétele: teljes termelési biztonságot nyújtani az egyéni gazdálkodóknak és az elkövetkező egy-két évre a termelőszövetkezetek, az egész szocialista szektor megszilárdítására összpontosítani az erőt, annak belterjessé tétele érdekében.

Az új termelő, értékesítő, feldolgozó, beszerző stb. szövetkezeti formák kialakításában a döntő szerep a parasztságé legyen, hadd alakítsa ki a maga hajlamai és jól felismert érdekei szerint azokat a formákat, amelyek a legrövidebb időn belül a legnagyobb eredményt hozzák a jövedelmezőség a termelékenység, a népjólét terén. Átfogó programot csinálni és közbizalmat teremteni e program megvalósításához - ehhez legalább öt fő dolog kell:

1. tudományosan elemezni és feltárni múltbeli agrárpolitikánk helytelen vonásait;
2. miközben a szocialista és a nyugati országoktól tanultunk, mindezt a mezőgazdaságunk szocialista fejlődése hazai útjának kialakítására használjuk fel;
3. teremtsük meg a személyi, szervezeti feltételeket a népgazdaság s benne a mezőgazdaság helyes fejlesztésére irányuló program kidolgozására és végrehajtására;
4. végezzük el a magyar falu, a magyar mezőgazdaság jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai helyzetének tudományos felismerését, hogy ezzel szilárd alapokat adjunk a helyes pártvezetésnek és a kormányzati munkának;
5. a júliusi határozatért legodaadóbban harcolt, sokszor ellenzékbe szorult erők ne csak programadásban, a kibontakozás útjának feltárásában, hanem a kormányzati munkáért érzett felelősségben is múlják felül előrehaladásunk gátló erőit.

Lénárt Gábor, a Termelőszövetkezet című lap szerkesztője a vitacikkről szólva megállapította: jelentős kezdeményezés, de nem elég határozottan szögezi le az egyénileg dolgozó rendkívüli szerepét és jelentőségét mezőgazdaságunk jövőbeni belterjesítésében.
Nem lehet termelékenyebb, eredményesebb gazdálkodást folytatni, 27 százalékos termelésemelkedést elérni az egyéni gazdaságok jelentős akkumulációja, újratermelésük bővítése nélkül.

Ezzel kapcsolatban vitatta az 1955. márciusi határozat erre vonatkozó részének és számos más megállapításának helyességét.

1948 és 1955 között több mint 400 000 gazdálkodó került bíróság elé a közellátás veszélyeztetésének vádjával, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy az illető nem volt képes eleget tenni a rá kirótt beszolgáltatási és adófizetési kötelezettségnek. A kommunista rendszer lényegénél fogva arra törekedett, hogy az ipar és a kereskedelem államosítását követően az agrár szektorban is kizárólagossá tegye az állami tulajdont. Ezt a célt szolgálta az erőszakos kollektivizálás, hiszen a termelőszövetkezetek lényegében az állami irányítás alatt álló nagybirtok egyik válfaját jelentették. Az erőszakkal "összetákolt" téeszek igen gyakran működésképtelenek voltak, nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel, vetőmaggal, a munkavégzésben érdekelt munkaerővel. A kolhoz minta követése jegyében a szövetkezetek kezelésében nem lehettek mezőgazdasági gépek, ezeket az 1948 után létrehozott gépállomások üzemeltették. A gépállomási hálózat kiépítése 1950-re lényegében befejeződött, ekkor 361 ilyen üzem működött. A mezőgazdaságra jutó beruházásokat kizárólag a szövetkezetek és az állami gazdaságok működőképessé tételére fordították. Annak ellenére, hogy a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok nagy többségének terméseredményei átlagosan 20-25 százalékkal elmaradtak az egyéni gazdálkodókétól. Mindeközben a mezőgazdasági termeléshozamok gyakorlatilag a két háború közötti időszak szintjét sem érték el, vagy ezen a szinten stagnáltak. A búza egy katasztális holdra eső hozama 1949 és 1956 között átlagosan 0,8 százalékkal emelkedett évente. Az állatállomány változásai is lényegében hasonló jellegűek voltak. Ugyancsak a diktatórikus rendszer lényegéből következett az, hogy a tervgazdaság mindössze a tervszámok állandó emelése tekintetében bizonyult működőképesnek. Az agrárpolitika végrehajtására és ezen belül a begyűjtésre olyan több tízezer fős apparátus jött létre, amely már képzetlensége és a saját tehetetlensége folytán gyakorlatilag működésképtelen volt. Az abszurdításba hajló tervezés és a túlszabályozottság csak fokozta az így kialakult anarchiát, amely tág teret engedett az önkényességnek, a termelőket megalázó atrocitásoknak.

A mezőgazdasági termelés emelése a második ötéves terv kulcskérdése

Még mindig van huzavona a mezőgazdaság belterjes fejlesztésének útjáról, még mindig van elhárítani való politikai akadály, még mindig nem érvényesül következetesen a III. kongresszus határozata: a mezőgazdasági termelés emelése a második ötéves terv kulcskérdése. Mindez összefügg Nagy Imre elvtárs ügyével.

A gyűlés résztvevői írásos kérdéseket is juttattak el a felszólalókhoz. Vas Zoltán elvtárs a szabadpiaci konjukturális árakkal kapcsolatos kérdésre kijelentette: ha a mezőgazdasági termékekből előbb a belső szükségletet elégítjük ki és csak azután exportálunk, akkor a konjunkturális árak azonnal meg fognak szűnni.

Igaz-e - hangzott egy következő kérdés -, hogy az 1953-as politika idején a nemzeti vagyon károsan csökkent, és az Nagy Imrének tulajdonítható?

- Én ismerem az akkori helyzetet - válaszolta Vas Zoltán -, a nemzeti vagyon nem csökkent, s így ilyet nem is lehet Nagy Imre elvtársnak tulajdonítani. Az igaz, hogy gazdasági struktúránk átalakításánál operációkra van szükség, az ipar struktúráját például nagyon alaposan meg kell változtatni, és elkerülhetetlen, hogy ez ne kerüljön bizonyos áldozatokba.

Feltették azt a kérdést is, mi a lehetősége egy külföldi kapitalista kölcsönnek? - Nagyon jó volna egy külföldi kapitalista kölcsön - felelte Vas Zoltán -, de nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen kölcsönnek esetleg nagy ára lehet. Ezért nemcsak egyszer, de harmadszor és hatodszor is meg kell fontolni a dolgot és csak azután elfogadni az esetleges kölcsönt.

A vita végén Márton János, a Tervhivatal elnökhelyettese összefoglalta a tanulságokat, majd észrevételeket fűzött a felszólalásokhoz. Összefoglalójában megállapította: a mezőgazdasági termelésben le kell dönteni minden fétist; meg kell szűnnie annak az álláspontnak is, amely szerint a gabonára úgy tekintünk, mint valami bálványra.

Feltétlenül helyes, ha a termelők ismerik a piacot, a világpiacot is, annak lehetőségeit, és részesülnek a világpiaci haszonból. Az egyes felszólalásokhoz fűzött megjegyzéseiben kijelentette, hogy Kiss Imrénének igaza van, általánosan lebecsülik a mezőgazdasági szakembereket. Vitába szállt azokkal a felszólalókkal, akiknek szavaiból valamiféle iparellenesség csendült ki. Megállapította, hogy az iparellenesség nagyon helytelen dolog lenne, hiszen nekünk kell a jó ipar, de az igaz, hogy az ésszerűtlen ipar ellen vagyunk. Ezután az egyszerűbb szövetkezeti társulásokról szólva megállapította, hogy Lenin ezeket is a szocialista szektorhoz sorolta, tehát a parasztok ilyen kezdeményezéseit a legmesszebbmenőkig támogatnunk kell.

Simon Gábor mezőszentgyörgyi középparaszt megállapításához szólva, hogy a középparaszt mostohagyerek e hazában, kijelentette, súlyos és sajnálatos igazság ez. A jövőben úgy kell gondolkodnunk, hogy annyi termelőeszközt adjunk az egyénieknek is, amennyit csak kérnek és amennyivel csak termelni akarnak.

Ezután Magyari András, a földművelésügyi miniszter első helyettese válaszolt még kérdésekre. A vitagyűlés üdvözlő táviratot küldött Nagy Imre elvtárshoz abból a z alkalomból, hogy hatálytalanították az öt kizáró igazságtalan határozatot és visszavitték a pártba. Felkérték, hogy a jövőben vegyen részt a DISZ Petőfi Körének hasonló jellegű vitáin és felszólalásával járuljon hozzá a magyar mezőgazdaság fejlesztéséhez. A tanácskozás a késő éjszakai órákban ért véget.

Az 1952 folyamán elmélyült válsághelyzetet 1953 nyarától valamelyest enyhítette a Nagy Imre nevéhez kötődő új szakasz politikája. Ennek jegyében a mezőgazdaságban - mint utóbb kiderült átmenetileg - csökkentették az adókat, leszállították a beszolgáltatandó termények mennyiségét és szűkítették ezek körét, korlátozott módon lehetővé tették a termelőszövetkezetekből történő kilépést. Bár a tervezett lényeges változtatások kidolgozását, illetve végrehajtását az apparátus egész egyszerűen elszabotálta. A bekövetkezett politikai fordulat - Rákosi Mátyás politikai hatalmának megerősődése - 1955 elején ismét érezhetővé vált a paraszti élet hétköznapjaiban is. Hiszen újra teljes erővel folyt a begyűjtés, ismét elkezdődtek a kollektivizálási kampányok, folytak tovább a tagosítások, lehetetlenné vált a termelőszövetkezetekből történő kilépés. A régi balos kurzus ott folytatódott, ahol 1953 nyarán félbeszakadt. Ez természetesen a politikai feszültségek növekedéséhez vezetett. A változások és változtatások elkerülhetetlenségére a Petőfi Kör agrárvitáján is felhívták a figyelmet. Az itt felszólaló Vas Zoltán irreálisnak tartotta azt a tervet, amely 1960-ra a magyar mezőgazdaság teljes kollektivizálásával számolt. A sztálinista agrár- és parasztpolitikában csak az 1956-os forradalom hozott - átmeneti - enyhülést. Az októberi napokban a falusi társadalmak által megfogalmazott követelések élén a beszolgáltatás eltörlése, az adóterhek csökkentése, a tagosítás leple alatt véghez vitt jogtalanságok jóvátétele, a szabad földforgalom helyreállítása, a termelőszövetkezetekből való kilépés, illetve a szövetkezetek feloszlatásának engedélyezése állt. Ebből maradéktalanul csak a beszolgáltatás eltörlése valósult meg. Ez viszont néhány héten belül kétszer, mert a Nagy Imre-kormány október végi rendeletét, a forradalom eltiprását követően a Kádár-féle rezsim megismételte.