A Match Point kegyetlenségével tűnik ki a vígjáték mesterének életművéből. Woody Allennek nem ez az első komolyabb alkotása, az elmúlt években egyre kevésbé megértő nézőivel szemben, hőseit újabban nem menti meg valamilyen kedves hülyeség. A kiindulópontja régi sztorijaihoz hasonló maradt: az emberi gyengeségeket elemezgeti remek szituációkkal, de még inkább zseniális párbeszédekkel. A történet nem különleges, a fordulatok izgalmasak de nem eredetiek. A hősök viszont annyira hitelesek, hogy a pergő hétköznapiság nagyon is érvényes általánosításokba torkollik. Tanulságos a görbe tükör, ami most nem is görbe, hanem inkább csorba, hogy felsértse a mozizó érzékeny kis bőrét. A film megtekintése szorongást okoz annak, kinek élete nem szeplőtlen eléggé ahhoz, hogy egy kis intimpistáskodás ne fájjon.
A kellemesen sznob és fellengzős alaphelyzet fokozatosan durvul sokkolóvá, minden könnyen kiszámítható ugyan, de mégis meghökkentő a vége. Az ember nem is gondolná, hogy el tudnak fajulni az események. Ez az egyik a remek csavar a filmben, mert ezzel döbbenettel nem csak a néző van így, hanem a hős is. Ő is jól kiborul saját magán. A film hosszú évek eseményeit mutatja meg, és különlegesen jó dramaturgiai érzék kellett ahhoz, hogy e nagy sűrítés közben a sok kis rezdülés és önmagában alig fontos életkép egy világos és átélhető rendszerré álljon össze.
Ráadásul ez a rendszer nem elsősorban logikai szempontból érdekes. A szereplők, különösen a főhős izgalmas analizálása a lényeg, a szájbarágás bűzös lehelete nélkül. A néző annyi kockát vesz ki a nagy kirakósból, amennyihez kedve van, nem muszáj mindenre figyelni, ahhoz hogy jó legyen a sötétben ülni egy számozott széken. Élvezhető marad a film így is, és még szövevényesebbnek tűnik úgy is. Mikor a főszereplő egy vacsorán csak úgy, az idő eltöltése végett kicsit az apjáról mesél, azt például utólag nagyon meggyőzően bele lehet magyarázni későbbi dilemmákba. A Match Point-ban épp az a csodálatos, hogy ennél a jelenetnél nem erre kell figyelni, hanem a szöveg leplezése alatt kibontakozó szemezésre. De a háttérben elhangzottak később fontosak lehetnek, ha elhiszzük, fontos az, hogy ez a fickó szigorú apa mellett nőtt fel, és ezért általában is fél az apáktól. Közben a kis sztori még tréfás is, csak úgy poénnak is megállja a helyét. Annyi ehhez hasonló okoskodási lehetőséget rejtettek el a filmben, hogy öröm utólag boncolgatni a látottakat. Néhány mondat, és legalább három jelentés: árulkodás a motiváló görcsökről, egy vicc, egy szemezés leplezése. Összetett és szórakoztató.
Emily Mortimer és Jonathan Rhys Meyers | Még több kép |
Ahogy a jó történeteknek, úgy ennek is sok rétegű jelentés-szerkezete van tehát, és a Match Point-ban az a szép, hogy mindegyik réteg érdekes és egyik sem mászik a másikra. Egy egyszerű krimiként, furfangos történetként épp úgy értelmezhető és élvezhető, mint mélylélektani drámaként vagy éppen az emberi viselkedés példázataként, netán társadalmi kérdések boncolgatásaként. A Vörös és feketé-ből megismert Julian Sorel-szerű fickót láthatunk aljasul és szenvedélyesen bukdácsolni a brit arisztokrácia 21. századi köreiben. Miközben pedig ennyit lehet okoskodni a filmről, szórakoztató, izgalmas és kedélyes, humoros az egész. Úgy komplex, hogy közben nem kell erőlködni a befogadásához, elég hátradőlni, és csak úgy nézni.
A feloldás hiánya teszi tragédiává a banális probléma érzékeny feldolgozását ez a film. Könnyed keserűségében leginkább a Hervadó virágok című műre emlékeztet, csak az ottani elégikus lötyögést itt a szövevényes bűn helyettesíti. Két idősödő mester összegez elnéző rosszallással tekintve az életre. Ítélet itt sincs, a nyilvánvaló túlzások inkább szimbolikusak, mintsem a valódi megoldások felvillantásai. A lehetetlen helyzetek azonban nem alapból abszurdak a Match Point-ban. Akik keverték már magukat ilyenekbe, érteni fogják és borzonganak majd.
dr. Igó