Akik miatt nem kérnek bocsánatot

Noha a South Parkból tudjuk, hogy Kanada már bocsánatot kért Bryan Adams miatt, a juharleveles országot már régóta nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel, ha a rockzenéhez történő hozzájárulásáról van szó. Idén az is előfordulhat, hogy az Arcade Fire révén egy kanadai zenekar kerül a legnagyobbak közé, ennek kapcsán rövid áttekintés az ország egyre többet emlegetett zenei színteréről.

"Kanada már többször is hivatalosan bocsánatot kért Bryan Adams miatt" - szabadkozott egy kanadai politikus a South Park - Nagyobb, hosszabb és vágatlan című kultikus animációs filmben, és ugyancsak a South Park gyilkos humorú alkotói kezdték ki egy epizódban a másik kanadai szupersztárt, Céline Diont is. Tény, ami tény, egyik előadó kritikai jelentősége sem mérhető az általuk eladott lemezek számához, de elnézést természetesen nem fog kérni miattuk a kanadai kormány - akkor már inkább a slágereiket az unalomig sulykoló rádiók, tévék és szórakozóhelyek tehetnék meg ezt.

Azt, hogy Kanadának nemcsak ilyen, széles körben "cikinek" tartott előadói vannak, már régóta tudjuk, ám most komoly esély van rá, hogy rövidesen egy kanadai együttes legyen a világ első számú rockzenekara. A montreali Arcade Fire első lemeze még kereskedelmi szempontból nem volt olyan sikeres, ám a most megjelenő második már a legjobban fogyó albumok közé fog kerülni, és vélhetően "felhúzza" a három évvel ezelőtti bemutatkozó album eladási számait is. Ennek az apropóján érdemes megnézni, mi is történt az elmúlt pár évben Kanadában, és látható lesz majd, hogy az Arcade Fire sikere nem a semmiből jött.

Már évekkel ezelőtt is bajba kerülhetett volna az, aki lefitymálóan nyilatkozik a kanadai popéletről. Hasonlóan járhatott volna, mint a Brian élete című Monty Python-film júdeai szabadságharcosa, aki a "Mit adtak nekünk a rómaiak?" kérdésre végül annyi kivételt volt kénytelen felsorolni a végén ("A csatornán, az utakon, a közoktatáson, a közbiztonságon, a vízvezetékeken, a munkahelyeken és a fürdőkön kívül mégis mit adtak nekünk a rómaiak?"), hogy abszolút nevetségessé vált az alapkérdés. Először nézzük csak a jéghegy csúcsát, vagyis a rock kanadai klasszikusait:

Neil Young
A műfaj igazi zsenijei között számon tartott Neil Youngról sokan hihetik azt, hogy amerikai, és nem is minden ok nélkül, hiszen fiatal korától kezdve amerikai zenekarokban szerepelt. A torontói születésű gitáros-énekes még a Buffalo Springfieldben tűnt fel a hatvanas években, hogy aztán a Crosby, Stills, Nash & Young supergroup tagjaként kerüljön a legnagyobbak közé. Igazán azonban a hetvenes évek elejétől kezdve kiadott szólólemezei hozták meg számára az elismerést, így például az After The Gold Rush vagy a Harvest rendre előkelő helyre kerülnek a minden idők legjobb albumait rangsoroló listákon, Youngot pedig Bob Dylannel szokás egy lapon említeni a legnagyobbak között (emlékezzünk meg kísérőzenekaráról, a Crazy Horse-ról is). Tavalyelőtt beiktatták a Rock And Roll Hall Of Fame-be is, de nem sokkal utána agyi verőértágulat miatt hajtottak végre rajta sikeres agyműtétet. Az idén 61 éves Young sikeresen felépült, és újra dolgozni kezdett, sőt, egy harcos, politikus protest-lemezzel ostorozta Amerikát (Living With War), ami részéről nem durva beavatkozás egy másik állam belügyeibe, hiszen évtizedek óta ott él, jelenleg a kaliforniai birtokán, melyet Broken Arrow névre keresztelt, de van háza Hawaiion és Floridában is.

Leonard Cohen
A klasszikus értelemben vett singer-songwriterek, vagyis énekes-dalszerzők közül az egyik legnagyobb hatású előadó ez a lengyelországi zsidó bevándorló családból született művész, aki már Montrealban látta meg a napvilágot még 1934-ben. Cohen már elmúlt harminc, amikor zenészként megismerte a világ, addig viszont költőként már népszerű volt Kanadában. 1967-ben mégis Kaliforniába kellett mennie ahhoz, hogy zenei karrierjét sínre tegye. Folkos ihletésű, lírai dalai hamar sikert arattak, és még ennek az évnek a végén jelenhetett meg első nagylemeze, a Songs Of Leonard Cohen, amely nem volt azonnali siker, hanem szép lassan vált ismertté, különösen a Suzanne című dalnak köszönhetően. Cohent sötét romantikával átszőtt szövegei és melankolikus, puritán kísérőzenéje rövidesen a legnépszerűbb dalszerzők egyikévé tették, és az azóta eltelt négy évtizedben is sikerült elkerülnie pályája komolyabb buktatóit. Az utóbbi évtizedben azzal keltett kisebb feltűnést, hogy öt évet egy buddhista kolostorban töltött, majd 2003-ban megkapta a legmagasabb kanadai kitüntetést is. Az idén 73 éves Cohen generációja egyik legfontosabb előadója, aki előtt olyan nagyságok tisztelegtek már feldolgozással, mint az R.E.M., a Pixies, Nick Cave, Peter Gabriel, Bono és Sting.

Joni Mitchell
Joni Mitchell fiatalabb ugyan jó tíz évvel Leonard Cohennél, mégis hasonló utat járt be, ő is a hatvanas évek végén költözött át Kanadából (nevezetesen Torontóból) Kaliforniába, ahol néhány év után komoly népszerűségre tett szert, és a hetvenes években virágkorát élő singer-songwriter műfaj királynőjévé nőtte ki magát. Albumait (Blue, For The Roses, Court and Spark stb.) kivétel nélkül a korszak csúcsművei közé sorolják, különleges, folk és jazz hatásokat is mutató zenéjével és okos dalaival pedig példaképül szolgált valamennyi énekes-dalszerzőnőnek, Suzanne Vegától Norah Jonesig. A hetvenes évek második felétől kezdve egyre kísérletezőbb lemezeket jelentetett meg, és nem is dolgozott már olyan intenzitással, mint pályája csúcsán, jelentőségén ez már mit sem változtatott. Ő is megkapott minden létező kitüntetést Kanadában és nemzetközi szinten egyaránt, 2002-ben pedig elköszönt a közönségtől, saját bevallása szerint a Travelogue című lemeze az utolsó, amit készített. Joni Mitchellnek is köszönhető, hogy Kanada valósággal ontja az öntudatos énekes-dalszerzőnőket (Alanis Morissette, Sarah McLachlan, Loreena McKennitt, Shania Twain és legújabban Avril Lavigne).