Gokarttal toltuk le Rob Huffot

Még autósporttal foglalkozó újságíróként is életre szóló élmény, ha az egyszerű földi halandó egy világhírű profival osztozhat a gokartpályán - pláne, ha elképedve azon kapja magát, hogy valami fatális véletlen folytán gyorsabb nála.

Hadd menjen csak, gondoltam, ahogy Rob Huff jól ismert türkizkék overallja a Silverkart egyik éles jobbosában hirtelen a látóterembe került. A falra mégsem akartam felkenni, mert ugyebár fő az előzékenység, és nehogy már arról írjanak a másnapi lapok, hogy a Chevrolet sztárja egy mitugrász magyar újságíró jóvoltából szorult kórházi ápolásra Budapesten, ahol a WTCC hungaroringi fordulója előtt egy hónappal ártatlannak induló udvariassági látogatást tett. Minek keménykedjek? Úgyis sokkal gyorsabb lesz nálam.

De nem lett. A támadása még váratlanul ért, mert a figyelmemet kétségbeesetten arra igyekeztem fordítani, hogy életet leheljek a hideg első gumikba, amelyek miatt a gokartom minden egyes kanyar bejáratánál az orrát kelletlenül tolva emlékeztetett rá, hogy a fizika törvényei szerint valójában érintőirányba kellene továbbhaladnia. Már éppen kezdtem úgy érezni, hogy sikerült jobb belátásra bírnom a lázadozó gumikat, amikor Huff feltűnt mellettem. Bár a selejtezőkön ő volt a leggyorsabb, maga mögé utasítva mind a harmincegynéhány meghívott újságírót, úriember módjára felajánlotta, hogy a nyolc résztvevős döntőben az utolsó helyről rajtol. Mivel én a harmadik helyről indultam, számítanom kellett volna rá, hogy előbb-utóbb utolér. Tulajdonképpen számítottam is, de a gumikkal folytatott harc hevében sikerült elbambulnom, okosan figyelmen kívül hagyva az egyetlen reális lehetőséget, miszerint a kanyarokban oldalra pillantgatva azért nem látom sehol, mert mögöttem van. Éltem már át hasonlót; 2005-ben, egy svájci rendezvényen először Jarno Trulli fékpedál felett lebegő versenyzőcipője jelent meg víziószerűen az egyik szemem sarkában, hogy aztán maga Trulli is megjelenjen, és teljes valójában seperc alatt faképnél hagyjon, mintha unatkozva ácsorognék a pályán.

A döntő résztvevői. Huff az időmérő szerint fordított rajtrácsot szeretett volna, de egy kisebb félreértés miatt csak őt sorolták az utolsó helyre

Ám most két-három kanyar után feltűnt, hogy Huff nem tűnik el. Az első gumik végre bemelegedtek, a gokartom a változatosság kedvéért hajlandó volt kanyarodni is, és kiderült, hogy valami fatális véletlen folytán képes vagyok tartani a lépést a türkizkék overall tulajdonosával. Én lepődtem meg a legjobban, de mitagadás, felemelő élmény volt. A tudat, hogy azt az embert üldözöm, aki tavaly össz-vissz 3 ponttal csúszott le a WTCC világbajnoki címéről, plusz löketet adott, ez nem is vitás. A fél másodpercet, amivel az időmérőn megelőzött, az adrenalin simán ledolgozta. Még az utolsó kanyarkombináció előtti visszafordítóban is, ahol a selejtezőkön irigykedve figyeltem, hogy körről körre milyen precízen indítja meg a gokart fenekét, éppen irányba állva a hatékony kigyorsításhoz, közeledni tudtam hozzá. A legváratlanabb az volt, hogy a célegyenes végi flikk-flakkban, a pálya egyetlen igazán gyors részén úgy éreztem, szabályosan tötyörög előttem. Egy pillanatig sem engedtem át magam annak az illúziónak, hogy aszta, gyorsabb vagyok Rob Huffnál, mindjárt rohannom is kell a hírrel a Chevrolet főnökéhez, de egyértelmű volt, hogy tényleg tolom lefelé a pályáról.

Ez egy darabig nem tűnt fel neki: fél méterrel egymás mögött körözve üldöztük tovább a második helyezettet. Ám amikor a visszafordító utáni balosban beszúrtam mellé, hogy mégse hagyjam lazsálni, sajnos észrevette az ellene készülő merényletet, és bőszen védekezni kezdett. Több esélyt nem is hagyott egy olyan csetlő-botló amatőrnek, mint amilyen én vagyok, de legalább néhány másodpercre kiesett a ritmusából, egy-két kanyarban látványosan felmászva a kanyarokat határoló, egyébként Flexi Track fantázianevű szegélyre. Oké, nem volt szerencséje a sorsolással: az én gokartom a felső fordulatszám-tartományban egyértelműen jobban húzott, a rövid egyenesek végén annak ellenére is közeledtem hozzá, hogy - mint utóbb megvitattuk - hat kilóval nehezebb vagyok nála. Az időmérőkön mindketten jobbat mentünk, és az első két helyezettnek bottal üthettük a nyomát, nincs mit szépíteni rajta (nekik ezúton is gratulálunk), de a tizenöt perc hírnév ezzel is megvolt. Nagyobb élmény volt megosztani a dobogó harmadik fokát Rob Huff-fal, és átvenni tőle az elvileg közösen kapott trófeát, mintha az élről indulva mindenkit ronggyá vertem volna. Ezen inkább van mit mesélni.

Huffy végül a 3. helyig kapaszkodott fel, utána vékdezenie kellett, az első két helyezettet már nem érte utol. Összességében persze ő érte el a nap legjobb időeredményét, de csak 2 tizedet vert a 2 helyezettre

"Király volt versenyezni veled, nagyon keményet csatáztunk. Kicsit gyorsabban mentél, mint szerettem volna, de azért remek móka volt" - heccelődött később Huffy. "A gokartozás a legjobb szórakozás. Fantasztikus. Mindenki mosolyog, mindenki jól érzi magát, ezt imádom benne. Az emberek sokat beszélgetnek, igazi társasági esemény. Nem járok túl gyakran, mert nincs rá időm. Otthon azért van egy saját gokartom, egy kétütemű, 125 köbcentis, 32 lóerős Rotax Max. Két pályához is közel lakunk. Úgy nőttem fel, hogy tíz éven át gokartoztam."

Huffy, a Chevrolet WTCC-kommandójának minden kétséget kizáróan legszociálisabb tagja él-hal az autósportért. Amikor épp nem szólítja a pályára a kötelesség, a változatosság kedvéért hobbiból versenyez - például egy veterán bajnokságban. "Van egy 1973-as MGB-m, 1950 köbcentis, 200 lóerős motorral. Olyan, mintha a saját gyerekem lenne! Élvezet versenyezni vele, meg is teszem, amikor csak tudom. Általában évente két rendezvényre jutok el" - mondta. "Goodwoodban is indultam, egy 1965-ös Mini One-nal. Imádom a veterán versenyeket, nagyon szórakoztatók. A hangulat barátságos, és senkire nem nehezedik nyomás. Ezek éppen úgy társasági események, mint a közös gokartozások."

A utolsó kanyarkombináció előtti visszafordítóban Huff mérnöki precízitással indította meg a gokart fenekét

Huff tavaly négyet megnyert a WTCC szezonjának első hat versenye közül, és sokáig úgy tűnt, megfoszthatja Yvan Mullert a bajnoki címtől, később azonban elvesztette az előnyét. Most négy verseny után az összetett 4. helyen áll, míg Muller vezet, ami pontosan a fordítottja az egy évvel ezelőtti állásnak. Huff úgy véli, ez akár biztató előjel is lehet. "Tökéletes! Ha a szezon éppen fordítva alakul, mint tavaly, nagyon boldog leszek" - mondta. "Én képes vagyok a győzelemre, ahogy az autóm is, de a körülményeknek stimmelniük kell."

A látszat némileg csal, Huff nem adja, hanem éppen kapja a plüsskacsát

Hogy idén eddig miért nem tudta megismételni jó szereplését az időmérőkön, ami korábban a győzelmeinek legfontosabb kulcsa volt? "Monzában szélárnyékoztunk a csapattal. Ez azt jelenti, hogy mindhárman húztunk egy számot a kalapból. Az 1-es a legrosszabb és a 3-as a legjobb, mert aki azt húzza, az első mért körben, még új gumikon a többiek szélárnyékában haladhat. Én az 1-est húztam, ezért csak a harmadik körben került rám a sor, akkor értem el a legjobb időmet, amikor a gumikban már húsz kilométer volt. Így aztán elégedett voltam, hogy a Chevrolet-k közül nem harmadik, hanem második lettem. A valenciai időmérőm pedig nehéz volt, mert a leggyorsabb körömben két autót is meg kellett előznöm, amivel biztosan vesztettem úgy fél másodpercet. A második szabadedzésen és a bemelegítésen én voltam a leggyorsabb, az autóm nagyszerűen ment."

Huffnak tavaly nem volt túl szerencsés hétvégéje a Hungaroringen - a Q1-ben hazardírozott a fordított rajtrács pole-jáért, és a 12. kockából indulva az egyik versenyen a 4., a másikon a 2. helyre kapaszkodott fel -, mégis szívesen gondol vissza Magyarországra. "85 ezer szurkoló előtt versenyezni tényleg nagyon különleges élményt jelentett. Őrült hangulat volt!" - mondta. "Persze azt hiszem, legalább 80 ezren Michelisz Norbertnek szurkoltak, ami teljesen rendjén való. Jó látni, hogy egy ország ennyire kiáll a hazai versenyzője mellett, de a magyarok tárt karokkal fogadtak minket is. Már harmadszorra járok itt, és egy hónap múlva újra jövök. Minden alkalommal, amikor itt vagyok, egyre jobban érzem magam."

Huff augusztusban nősülni készül, és alighanem szívesebben lett volna otthon a menyasszonyával, jó szokásához híven mégis végigmosolyogta a budapesti rendezvényt

Újságírókkal bohóckodni a hazájától circa ezerötszáz kilométerre fekvő bérgokart-pályán talán nem a nősülni készülő profi autóversenyző kedvenc szórakozása, Huff azonban nem engedi, hogy az arcáról leolvadjon az egyébként természetesnek tűnő mosoly. "Hát igen, elfoglaltak vagyunk, de imádom a munkámat. Sohasem cserélném el másra" - mondta. "Nem lenne baj, ha kicsit kevesebbet kellene távol lennünk az otthonunktól, ám ez is a munkánkhoz tartozik, és csodálatos, hogy ilyen sok helyre eljutunk. Rengetegen élik le úgy az életüket, hogy csak szeretnének utazni, minket pedig még fizetnek is érte." És tényleg: lehetne rosszabb is...