A második világháború kettészelte Németországot, gazdasági értelemben is. A szovjetek ölébe hullott rengeteg olyan műszaki és technikai fejlesztés, amikről korábban (saját erőből) álmodni sem mertek. Az autóiparban talán a legismertebb példa az 1936-ban bemutatott Opel Kadett, ennek teljes gyártósorát vonatra rakták, és hazavitték Moszkvába 1945-ben, hogy a típust Moszkvics 400 néven gyártsák. A BMW még rosszabbul járt, ugyanis Eisenachban (Thüringia) lévő gyárukat einstandolta a Sztálinista rezsim, úgy, hogy egy ideig a BMW nevet sem használhatta a müncheni vállalat. A bajor autógyártó az eisenachi üzemben, kezdetben a Dixi kiskocsit készítette, ez volt a cég első négykerekűje. Majd elindult a motorkerékpár gyártás is (R 35, 1937-től), 1933-tól pedig jöttek sorban a nagyobb, hathengeres autók, így többek között a 303, a 319 és a kétajtós nyitott sportmodell, a 328. 1942-től a gyárat átállították haditermelésre, a hadseregnek áttervezett motorkerékpárokat és repülőgépmotorokat ontottak a sorok.
Ezek után jöttek a szovjetek: először közvetlenül ők irányították az üzemet, s a BMW 321, valamint 325 és 326 típusokkal próbálták megmutatni, hogy a müncheni vezetés nélkül is képesek autót gyártani. 1949-ben – még mindig BMW logóval – útjára indították a háború előtt már gyártott 327-est és a 326-os módosított változatát 340-es néven. 1952-ben átadták az üzemet a keletnémet kormánynak, ami megkönnyebbülést hozott a müncheni anyacégnek, mivel (némi Nyugat-német nyomásra) visszakapták végre a kék-fehér emblémát és a névhasználati jogot is. Az NDK-sok az Eisenacher Motorenwerk (EMW) nevet választották, mint utóbb kiderült, átmeneti megoldásként; 1954-ben VEB Automobilwerk Eisenach (AWE) lett a gyár neve, és elindult a háború előtti DKW alapú, háromhengeres, kétütemű motorral mozgatott IFA 309, majd 1956-ban az első Wartburgok gyártása.
A fenti kronologikus összefoglalóból kitűnik, hogy az EMW pályafutása rendkívül rövid ideig tartott, ma már ritkaságszámba megy egy-egy piros-fehér (a kék-fehér eredeti BMW logó pontos másaként) emblémás modell. Az itt bemutatott típusra az Old Rent garázsában találtunk rá. Németországból érkezett sok éve, nem a legjobb állapotban. A cég tulajdonosa úgy gondolta, ne bántsák a viszonylag szépen megöregedett eredeti fényezést, így csak a legszükségesebbeket javították: a korábban rosszul összetákolt első sárvédő íveket (beleértek a kerekek forduláskor) átalakították gyárira, és a nem a típushoz való hátsó lámpákat is eredetire cserélték. Rozsda nincs rajta, az alja viszonylag ép, krómozott lökhárítói és díszei sem koptak el. A további állagromlást elkerülendő fedett, száraz helyen lakik.
Az EMW 340-es utastere nagy külső méretei és 2870 mm-es tengelytávja ellenére mai viszonylatban legfeljebb átlagosnak mondható (főleg széltében korlátozott a tér), egy négytagú család fér el benne. Nem nehézkes beszállni: nagy a hasmagasság, s még az sem zavaró, hogy a széles külső küszöbön át kell átlépni. A keskeny ajtószárnyak ellentétes irányban nyílnak: az elsők hátra, a hátsók előre. A régies stílusú szürke szövetet az ajtókra és az ülésekre is ráhúzták. Látszik, hogy nem ez az eredeti kárpit, de hasonló lehetett a korabeli fotók tanúsága szerint. A karosszérián egyébként első pillantásra is feltűnik, hogy eredetileg melyik gyárban és melyik korban készült, igaz, az előd 326-os dupla vese hűtőmaszkja eltűnt, átadva a helyét egy piramisszerűnek, amely egyáltalán nem utal a BMW-rokonságra.
Az akkori autótervezései elveknek megfelelően viszonylag kicsi a két részből álló szélvédő és a szintén kettévágott ovális hátsó ablak, főleg hátrafelé nehézkes kilátni. A műszerfal egyszerű, a karosszéria fekete színét viszi tovább, stílusos szögteles műszerek és ezüstös vízszintes csíkok díszítik. A 340-es jókora fedéllel eltakart csomagtartója öblös, nem lehetett gond a szögletes utazótáskák berakása sem.
Soros, hathengeres, 1971 köbcentis, OHV motort ültettek az alvázas karosszéria orrába, amely az első években 55 lóerőt tudott, az 1250 kilós keletnémet túralimuzin akár 120 km/órás sebességet is elérhetett. A mi autónk motorján csak éppen annyit dolgoztak, hogy lehetőleg üzembiztosan működjön. Nem is olyan régen, egy budapesti kirándulást is gond nélkül abszolvált. A próbaútra ketten ültünk be, vállunk majdnem összeért. Rövid indítózás után dohog is a benzines, egyenletesen jár, hangja rögvest elárulja, hogy hat dugattyú dolgozik az acélblokkban.
Solex vagy Pallas karburátort használt a gyár (itt az előbbi adagolja a benzint), a kormányra tett sebességváltókar négy előremeneti fokozatot kapcsol – nem túl egyszerűen, főleg ha az embernek nincs rutinja a kezelésében. A motor csendes és nyomatékos, de gyenge, az elöl torziós rudas, hátul merev tengelyes felfüggesztésen és a 6,00 x 16-os diagonál gumikon ringva utazik az autó, a kanyarokban azonban észnél kell lenni, mert sem a futómű, sem a nagy holtjátékú kormány nem társ a bravúroskodásban. Ezekhez még jön az egykörös, de rásegítős, dobokkal operáló fékrendszer, szintén nem túl acélos erővel. A próba idején a gyújtás makrancoskodott, ám még így is jó volt átélni, milyen lehetett több mint hatvan éve az EMW-vel utazni.
Műszaki adatok
Motor: soros hathengeres, hengerenkénti kétszelepes, négyütemű, OHV benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1971 cm3. Teljesítmény: 55 LE, 3750/perc fordulaton.