A legendás Typ2 kódnevű Volkswagen kisbuszt 1950-ben indították útjára, és a Bogár elemeit is felhasználták hozzá. A típusjel egyébként arra utal, hogy ez volt a német gyártó második típusa, a Typ1 a Bogár. Az 1967-ig gyártott első széria (T1) a legnagyobb kincs, de majdnem ilyen nagy a presztízse az őt követő, modernizált T2-esnek is (kényelmesebb, kevésbé puritán a kabinja, több az üvegfelülete, a Bogár–eredetű hátsó futómű helyét új, oldalanként független vette át, stb.), az új sorozat a mai viszonyok között is jobban használható.
T2-ben is két korszakot különböztetünk meg: az A, közvetlenül a T1-es után érkezett, elődjével azonos hátsó lámpákkal, domborítás nélküli első sárvédőkkel, alsó csíkindexekkel. A Bogár bevált léghűtéses, négyhengeres boxere ekkor 1,5 literesről 1,6-ra hízott, a csúcsteljesítmény 48 lóerőre emelkedett. A T2 B 1972-től futott, legfontosabb jellegzetességei a szögletesebb lökhárítók, az új hátsó lámpák, s az első csíkindexek helyét átvevő, - szellőzőrostély két oldalára ültetett - négyzet alakú első irányjelzők. Motorja 1,6-os maradt, de áttervezték, így már 50 lóerővel repíthette a gépet.
Tesztautónk még az A sorozatból való, egészen pontosan 1968-ban gördült le a hannoveri sorról. Furgon változat, azaz az első oldalajtók mögött végig lemezelt az oldalfala. Korábbi gazdája, egy osztrák kisiparos, a végkimerülésig használta, amikor az Imola-Car csapatához került már üzemképtelen volt, rózsaszínné fakult piros fényezése hámlott.
Orrát egykor átcserélték a T2 B-ről valóra, de ez nem jelentett gondot, a felújítók a donornak összegyűjtött példányokról tudtak vadászni alsóindexest. A lemezek alatt főleg rozsdát és lyukakat találtak, a fontosabb tartógerendák is szörnyen néztek ki, alig maradt valami az autóból. A sárvédőket is kilakatolták, a néhány hónapos kitartó munka meghozta gyümölcsét: a gyári bordó-fehér színű karosszéria olyan lett, mint az új.
A kárpitos elkészítette az ülések szivacsát, a fekete műbőr huzatokat, az ajtókárpitot és a szőnyegeket, a renoválásból nem maradt ki a műszerfal sem. A rakteret világosszürkére fújták, ott nem tettek burkolatot a lemezekre és az oldalfalakra, mert ebben az autóban nem is volt ilyesmi. A gépészet és a futómű is megkapta a maga felújító kúráját, az elmállott gumielemeket pótolták.
Az autó éppen a fotózás előtt készült el. Egykor rengeteget dicsérték a típust elnyűhetetlensége miatt, de a kezelhetőségről kevesebb szó esett. Ahogy a kortársai, ebben a versenyszámban ez sem áll jól. Az üléspozíció magas, beülni tornászmutatvány. Ha a jókora kormány alatt átcsúsztatjuk a lábunkat, megakad a cipőnk a kormánytengelyben. A pedálrend a Bogáréhoz hasonló, azaz mai autóhoz szokott lábnak szörnyű: a lábfej megemeléséhez nincs elég hely.
Műszer nincs sok (kilométeróra, tankszintjelző, és néhány lámpa), kapcsolóból is csak az irányjelzőt, a fűtés szabályzót és a lámpatekerőt kell felismerni, nem igen tud összezavarodni senki. Kocsikísérőből kettő is utazhat velünk, az ő lábuknak viszonylag sok a tér. A rakodáshoz két bejárat is van: a jobboldali, nagy szabad utat nyitó tolóajtó és a picike hátsó csapóajtó.
Utóbbi azért csak akkora, mint egy ablak, mert a raktérpadló lépcsős, alatta van a motor. Az 1,6-os boxer sok helyet vesz el, a teherbírás azonban nagy, több mint egy tonna. A léghűtéses jellegzetes hangon duruzsol, a zajt kiválóan felerősíti a puttony. Az igazi T2 rajongó ezen nem akad fenn, ahogy azon sem, hogy a futómű kicsit kóválygós, a négydobos fék harmatos, és a kormány holtjátéka is hatalmas.
Műszaki adatok
Motor: négyhengeres, léghűtéses, OHV vezérlésű boxer, hátul hosszában beépítve