A hétköznapi ember számára a Csepel Művek elsősorban a biciklit, a motorkerékpárt, esetleg a varrógépet jelentette. Ezekből nemcsak Magyarország, hanem a baráti államok, sőt, Nyugat-Európa és a „Tengerentúl” is kapott, bár a hazaihoz képest elenyésző mennyiséget. Készült azonban néhány olyan termék is Csepelen, amely szinte manufakturális körülmények között született meg, s nem is élt meg nagy sorozatot.
A csónakmotor is ide tartozik, ez a csepeli vállalat egyik legritkábban felbukkanó fejlesztése. Természetesen az igény sem volt hatalmas, hiszen Magyarországon nagyon kevesen engedhették meg magunknak a csónakázást, a hivatalos szervek igényét pedig többnyire kielégítették más országok neves gyártóinak jóval kiforrottabb konstrukciói. Nem volt éppen a cég csúcsterméke, állandóan „reszelték”, hogy a rendszeresen fellépő gyermekbetegségeket kiküszöböljék, ráadásul a kis példányszám miatt a motorok burkolata, váza, kiegészítő felszerelései (amelyek jellemzően egy másik hazai vállalatnál, kisipari szövetkezetnél készültek) is inkább egy otthon barkácsolt darabra emlékeztettek.
Kezdetben Csepel, majd Pannónia motorokat vettek alapul, ezeknél kellett úgy megoldani a henger kialakítását, hogy elviselje a tervezetthez képest merőben eltérő felhasználási körülményeket. Elsősorban a hűtéssel bajlódhattak a tervezők, levegős helyett vizes jöhetett csak szóba. Az itt bemutatott példány 250-es, egyhengeres Pannónia blokkos, Lukács Pál motorfelújító talált rá egy börzén, jó általános és hiánytalan állapotban. Bár dokumentumokat vagy bármilyen, származását helytállóan bizonyító papírt nem mellékeltek hozzá, nyomozásai alapján arra jutott a tulajdonos, hogy egy bajai vagy szolnoki szövetkezet ügyeskezű szakembereinek alkotása.
Első pillantásra feltűnnek az alumínium öntvény házon a házilagos gyártásra utaló megmunkálási és öntési hibák, de ezeket nem javította, glettelte a felújításkor, hiszen így maradt korhű. Az alapot egy eredetileg stabilmotorhoz tervezett blokk adja, ám a henger bordáit kisebbre esztergálták és palástként ráhegesztettek egy (talán eredetileg ipari gázcsőként funkcionált) vascsövet. Maga a hajtás pofonegyszerű: egy merev rudat rögzítettek ékkel a főtengely végébe, s szöghajtással jut el az erő a hajtócsigához.
Nincs kuplung, nincs váltó, ahogy a motort berántjuk, forog is a csiga. Ez utóbbi és a blokk között saválló acéllemezből hajlított idom rejti a vízbe érő kipufogót és a 10 mm átmérőjű réz vízcsövet. A hűtővíz nagyon egyszerűen, pumpa nélkül jut fel a motorhoz: a hajtó csiga mögött van egy nagyobb rés, amelybe menet közben nagy erővel beáramlik a víz. Innen fut fel a hűtőközeg egészen a hengerig, s miután a bordákon keresztül szaladt, egy kis csövön felfelé távozik. Teljesen bevált hűtési mód ez (ilyen kisméretű motoroknál és versenyparipáknál is), egyetlen gond vele, hogy alapjáraton, állóhelyzetben nincs hűtés, azaz nem volt célszerű sokáig várakozni beindított motorral.
A szerkezet tetején műanyag átlátszó burkolat takarja az egyszerű megszakítós gyújtást, s innen indul ki a berántózsinór is. Ezeket a motorokat nem horgászladikra, hanem túracsónakra tették, négy személyhez éppen elég volt a 10-12 lóerő, hogy egy kocogó ember sebességével úszhasson árral szemben. Amikor Pali szétszedte a motort, meglepődve tapasztalta, hogy egykor tuningolhatták: a hajtókar élesre volt köszörülve, mint a késpenge, és tükörfényesre polírozták. A blokk felújítására nem kellett sok energiát fordítani, a kúpgörgős csapágyak, a szimmeringek és a tömítések cseréjére volt csupán szükség. A gép etetéséről Jikov karburátor gondoskodik, ugyanolyan, mint a korai Pannonia motorkerékpároknál.
Egy csuklós csőkormánnyal irányít a csónakos, ennek végén Csepel kerékpár markolat és karos gázszabályzó van. Utóbbi (eredetileg egy Pannonia TLB szívatókarja) azért praktikus, mert nem kell állandóan húzni a markolatot, mint a motorkerékpárokon, így kevésbé fárad el a vezető keze.