A nyolcvanas évek vége felé járhattunk, amikor egy balatonfüredi parkolóban megakadt a szemem egy nyugatnémet rendszámú kocka-Ladán. Ettől kezdve nem érdekeltek az új Ford Sierrák, áhítattal jártam körbe a napfénytetős, dekorcsíkos, dísztárcsás, Philips-rádiósmagnós exportmodellt, mágikus „5 speed” és „Katalysator” felirattal, nálunk sosem látott Nova típusjelzéssel. Azóta tudom, a 2105-ös sorozatot sok nyugati országban árulták, Nagy-Britanniában például jobbkormányosként Riva néven, Kanadában pedig Signetként, felárért akár még automataváltóval is. Ám ahogy akkor, úgy ma is különlegességek helyett csak mezítlábas Merkúr-Ladák szaladgálnak Magyarországon. Vagy mégsem?
Mind több veteránautós rendezvényen tűnnek fel részleteiben furcsa Ladák, amelyek évjáratuk vagy kivitelük miatt nyilván nem magyarországi bácsik garázsaiból kerültek elő. Régi partnerünkhöz, a Veterán Zsiguli Egyesülethez fordultunk segítségért, ahol megtudtuk, csak a márkaklub harmincnál is több külföldi kocsit hozott már be, közülük párat az ép kulisszák mögött tésztaszűrő-lemezekkel, ami szétszerelésnél derült ki. Ilyekor jött a drága teljes restaurálás, de jobb, ha kevés lakatosmunka akad a karosszériával, és főnyeremény, ha eredeti állapotban, gyári fényezéssel tehetik félre az utókornak.
Érkezett autó Németországból, Ausztriából, Csehországból, Szlovákiából és Angliából - képzelhetik, mekkora show bárhová megérkezni egy jobbkormányos Zsigulival. Az egyik klubtag, Tompa Gábor harmadmagával még a Polski Fiatok hazájába, Lengyelországba is elzarándokolt egy 1500S-ért, de a helyszínen arcára fagyott a mosoly: egy szétrohadt, kehes motorú roncsot talált a tyúkürülékes udvaron, amit csak a hirdetés Photoshop rozsdaelfedése és a sok ígéret tett vonzó ajánlattá. Végül Gábor Csehországban, Ćeske Budejovice környékén vett 500 euróért egy jó állapotú, de felújítandó 1600-ast, persze az osztrák autópályán a tréleren vonszolt öreg Ladával sokan őrültnek nézték.
Miután Vukmann Attila elnök itthon vett egy osztrák papíros, export Taigát (alias Nivát), Meleg Norbert, az egyesület titkára volt az első a csapatból, aki 2011-ben külföldi beszerzés mellett döntött, és megfizette a tanulópénzt: gyűjtő helyett rosszarcú cseh nepperrel, forgalomba helyezés helyett négyéves bürokratikus hercehurcával, jó állapotú VAZ 2103 helyett pedig Attilával közösen az utolsó csavarig kiterjedő felújítással kellett megküzdenie. Ekkor azonban elindult a lavina, sorra érkeztek a különlegességek, köztük a világ valószínűleg legöregebb fennmaradt 1600-asa, egy viniltetős 1200-as Angliából, egy nyugatnémet Ezeröcsi és egy Lada RL Universal, vagyis ezerkettes kombi Ausztriából.
Ám idővel kiderült, a cseh, szlovák és osztrák vonalat a német Zsiga-gyűjtők is felfedezték, ráadásul a Mobile.de oldalon hirdetők nagy hányada nepper, akik nem túl jó autókat drágán árulnak (hasonlókat tapasztaltam a régi Focus kombi behozatalánál is). Megszületett a felismerés: érdemes szétnézni a balti államokban, ahol Ladák formájában is élvezték az emberek a Szovjetunió áldásait, ma viszont az EU-tagság miatt innen nem kell vámot fizetni behozatalnál, és nincs Euro 4-es importkorlátozás sem, ellentétben például Ukrajnával. Sőt: akárhonnan érkezzék, ha egy autó harminc évnél idősebb, és az állapota alapján veteránminősítést (és vele OT-rendszámot) kap, regisztrációs adót sem vetnek ki rá.
Kezdetben elég kalandosan indultak a balti beszerzések, Bakondi Tamás például litván túlélőtúrába csöppent egy 1973-as évjáratú dupla kereklámpás kedvéért. Már a keresés is nehezen indult, sok, korábban kinézett autóról nem is akartak képet küldeni a bizalmatlan eladók, végül egy Nyikolaj nevű orosz srác segített tolmácsolni. Miután sikerült lefoglalózni a kiválasztott, 525 eurós autót, kiderült az itthon bérelt trélerről, hogy nem fog a kézifékje - miután átgurult Tamás hátizsákján, és sok mindent összetört benne. Egy rom volt az autószállító, tönkrement a zár, jobbra húzott, szétesett a műszerfal, a rossz elektromos hálózat miatt pedig hol a világítás, hol a navigáció szállt el, de valahogy hazaértek.
Később Meleg Norbert egy igazi gyöngyszemre bukkant Litvániában: az utolsó szériás, belpiacos 21033-as (ezerötös kasztni, ezerhármas motor) mindössze 8100 kilométert futott, de irreális áron hirdették. Próba szerencse alapon megkereste az eladót, Igort, aki végül féláron, vagyis reális értéken eladta a Ladát, sőt, a fuvar megszerzésében is segített. Pár hét múlva szólt, hogy egy ismerősének is lenne egy eladó garázsos 21011-ese, de az átküldött képeken egy gyalázatos, koszos autó látszott. Ennek ellenére megvette a kocsit az egyik egyesületi tag, Polgár Gábor, és kiderült, megfogta az isten lábát: hibátlan állapotú volt a Zsiguli, egy alapos nagytakarítás után máris mehetett veteránvizsgára.
Ez a két vásárlás mérföldkő volt a klub életében, innentől kezdve minden beszerzésben az első autó eladója, Igor segít, önzetlenül, barátságból. A litvánul, angolul és oroszul beszélő ismerős bújja a hirdetéseket, házhoz megy, felmér, fényképez, neppereket üldöz, papírt és fuvart szervez, és legalább 15 autóhoz segítette már a hazai Lada-állományt, azon belül is főleg Polgár Gábor gyűjteményét. Igor szervezésében érkezett hozzánk például Lettországban ragadt, kanadai export 1500-as, ötajtós korai Szputnyik (Samara) és legelső szériás 2107-es, és ő mentette meg a sofőrt, aki litván trélerrel, egy-egy magyar adásvételis észt és lett Ladával élvezte a hitetlenkedő lett rendőrség vendégszeretetét.
Laikusként nehezen érthető, de az egyesületnél, és általánosságban veterános körökben nagy értéke van mindegyik modellnél a legelső évjáratoknak. Annál is inkább, mert ezek a Lada-gyárból több éves késéssel érkeztek csak meg Magyarországra, így aztán lemaradtunk az olasz alkatrészekkel teli 1200-asokról, a sűrű hűtőrácsos vagy teli homlokfalas 1500-asokról, a diagonál gumis őskombikról és sok más korai különlegességről. A legnagyobb csúszással a Niva érkezett a Merkúrhoz: 1982-ben lehetett először megvenni, pedig ’77 óta gyártották, de a ’78-79-es év zord tele miatt óriási kereslet volt rá nyugaton. Márpedig a Szovjetunió devizaéhsége minden szempontot felülírt - a hazai piac igényeit is.
Norbert megerősíti, hogy minden Zsiguli közül az első, még dupla kereklámpái körül is krómmaszkos Ezeröcsire (2103) van a legnagyobb kereslet. 1975-ben kezdték forgalmazni Magyarországon, holott a gyártás’72 végén megkezdődött, direkthűtős változatokkal (mi már a nagy légbeömlős, elektromos ventilátorkapcsolásúakat kaptuk). Ilyen korai példányból többet is hozott be az egyesület, és a Lada-család többi tagjából is szinte mindig más van versenyben az ország legöregebbje címért. E haladó, mondjuk ki, fanatikus gyűjtői szinten döntőek az alvázszámok - van például egy 315-ös ősmodell is.
Igazi romhalmazként, természetesen Igor közvetítésével érkezett az országba a 2013V, vagy, ahogy Norbi emlegeti, a Zsigulik Szent Grálja, igaz, olyan romos volt, hogy nehéz volt benne felismerni az értéket. Ebből a gyártás elindítása előtt, 1972-ben összesen 1500 darab készült kézi összeszereléssel, úgy, hogy az új Ezeröcsi karosszériákba titokban az 1200-as alkatrészeit pakolták be. Alig készült róla fotó, csakhogy egy AFIT-küldöttség akkoriban épp a gyárban járt, és decemberben a rossz minőségű képeiket leközölte az Autó-Motor, amiből óriási botrány keveredett. Alig maradt fenn a csakis gyári dolgozóknak eladott előszériából, az pedig főleg hihetetlen, hogy az egyik épp Magyarországon van.
Ha tehát az import motivációját keressük, akkor a válasz mindig a különlegességben rejlik. „Lehetne az is, hogy nem maradtak meg itthon jó állapotú autók, ám ez nem igaz. 1971 és 1996 között a gyár legnagyobb exportpiacaként mintegy egymillió Lada érkezett Magyarországra, ekkora állományból sok túlélő marad. A garázsok mélyéről szinte hetente bukkannak elő néhány tízezer kilométert vagy ennél is kevesebbet futott példányok ” - mondja Meleg Norbert. Ám a szűkös itthoni típuspalettát hamar össze tudják rakni a megszállott gyűjtők, és csak egy irány marad: az érdekességek keresése.
Aki győzi tőkével, idővel és garázzsal, exportmodellekkel folytatja, de szó sincs arról, hogy a Veterán Zsiguli Egyesület kezdte volna a magánimportot. „Már a ’70-es években voltak, akik a Szovjetunióban keresett konvertibilis rubelt nem akarták az MNB-ben elkótyavetyélni, inkább hoztak vámmentesen egy Ladát, és jó pénzért eladták. Akkoriban a hosszú várakozási idő miatt a hároméves használt autók ára rendszerint az újak felett volt, így néhányan sportot űztek az importból” - emlékeztet Norbert. A nyolcvanas években a dolláros Konsumex boltokban is lehetett nyugati export Ladákat kapni, drágán, de a merkúrosoknál jobb felszereltséggel és gondosabban összerakva, de ezekből kevés maradt fenn.
Aki megnézi a használtautós hirdetési oldalakat, meglepve fogja konstatálni, hogy a jó állapotú öreg Ladák ára az egekbe szökött. Különösen igaz ez a 2103-ra, amelyből a vállalható példányok 600 ezer forinttól kezdődnek, a legszebbekért pedig legalább kétszer ennyit kérnek. Még többet érnek a korai szériás vagy ritka exportkivitelek, de ezt nehéz forintosítani, és nagyban függ a felújítás költségeitől. Lehet külföldön már 6-800 euróért is kincset érő Ezeröcsiket találni, de az egyesületi tagok vettek autót több ezer euróért is. Ehhez balti beszerzésnél körülbelül 650-1000 eurót tesznek hozzá a kinti papírozás és a tréleres hazaszállítás költségei, amihez itthon a honosítás díjai is hozzáadódnak még.
Bár néha óhatatlanul eladósorba kerül egy-két autó, a márkaklubban nem cél a nyerészkedés, sőt, a legtöbben semmi szín alatt nem válnának meg gyűjteményük tagjaitól. A Veterán Zsiguli Egyesületet a különleges kollekció miatt már nemzetközi szinten is jegyzik, és a saját szervezésű Retropartyzánok mellett tavaly a Salzburg Classic Expón a nemzetközi oldtimer kiállítások világában is bemutatkoztak. Tagjaik sorába német, finn és amerikai ladások is beléptek, a Jenson Button által Zsámbékon tesztelt Ezeröcsi is egyesületi volt, idén pedig Vukmann Attila korai, pazar 2101-ese utazott el Olaszországba, hogy szerepeljen a Top Gear adásában. Lám, így lett a nemrég lenézett Ladából a büszkeség tárgya.