Közel ötezer négyzetméteren rengeteg autó elfér – hümmögünk, a Vasúttörténeti Park Orient csarnokába belépve, ahol pokoli zaj fogad. Éppen egy monoposto versenyautó rezonátoros kipufogóban végződő motorját indítgatják. A VW bokszere pedig alaposan kitesz magáért: hangjába belezeng a majd húsz méter belmagasságú csarnok. Mellette egy replika 353-as, pórias nevén kocka-Wartburg ácsorog. A rácsavarozott rendszám eredetijével indult hajdan a keletnémet gyári csapat a Monte Carlo ralira, ahol kategóriagyőzelmet is arattak.
A Wartburg versenyautóval szemközt furcsa Mini parkol, olyan, mintha összement volna egy hatvanas évekbeli angol luxuskocsi. Az autó fara is eltér a megszokottól: jé, egy lépcsőshátú Mini! Azaz egy Wolseley Hornet Mk. III. - mosolyog a bábolnai Jakus Róbert, az autó tulajdonosa. Alec Issigonnis kisautójának számtalan válfaja közül ez az egyik legritkább, kevesebb, mint harmincezer készült belőle 1961 és 69 között. A Wolseley gyár alapítója a századelőn költözött vissza Ausztráliából Angliába, ahol a korszellem hatására az addig gyártott birkanyíró gépek helyett autók gyártásába kezdett.
A biztató kezdet után cége a British Motor Corporationba (BMC) olvadt, majd néhány átszervezést követően a Mk.III-as Hornettel tűnt el végleg az autótörténelem színpadáról. Ez a Hornet ráadásul balkormányos, bár ez nem is olyan nagy szó, Nagy-Britanniában körülbelül kilencszáz font fejében alakítják át a Mini különféle változatait kontinentális használatra. A tízcollos kerekeken guruló apróság a szigetországból először egy Nürnberg melletti faluba került, onnan pedig Magyarországra. Belteréhez nem kellett nyúlni, külseje viszont alapos polírt kapott, mielőtt kihozták a kiállításra.
A Magyar Autóklub egy Steyr Puch 500 D-vel érkezett, pár száz méterre lévő új székházából. Ilyen autókkal kezdték meg Magyarországon az országúti segélyszolgálatot a hatvanas években, az német ADAC meg az osztrák ÖAMTC mintájára. Az első tíz kis Puch az osztrák társszervezettől érkezett használtan, hogy aztán a jellegzetes sárga színre festve rója az utakat, egészen a Trabant 601 kombik érkezéséig. Erről a parányi sárga angyalról és utódjáról korábbi cikkünkben olvashat bővebben.
A Puch fénymásolt szürke forgalmi engedélyére pillantva észrevesszük, hogy a tulajdonos rovatában az Autóklub és a Rómer Flóris utcai cím helyett női tulajdonosok neve áll – elképzelhető, hogy ezt a kocsit úgy vásárolták vissza restaurálás céljából, biztosat nem sikerült megtudnunk. Azt viszont készséggel elmondta a felkészült fiatal hoszteszlány, hogy miért áll ki a jobb hátsó sárvédőből három rézpálca: az egyszerűbb „bikázás” érdekében ide vezették ki a tartalék akkumulátorok sarkait.
Nem sokkal távolabb újabb érdekesség, a kiállítás legöregebbje fogad: kihozták a jövő héten bezáró Közlekedési Múzeum Nesselsdorferét, tömörgumi kerekein szerényen ácsorog unokájával, a szintén fekete 603-as Tatrával szemközt. Csak két pedál van a matuzsálemen, abból is az egyik az irányváltást szolgálja: egy mai sofőr egészen biztosan nem tudná elvezetni. A hatalmas lendkerék burkolata még a hátsó üléssor előtti padlóból is kiáll kicsit, de nem ez a legnagyobb kényelmetlenség.
A faküllős tömörgumi és a kerekenkénti laprugó kombinációja igencsak rázhatta a korabeli utasokat. Apropó, luxus: a műszerfal helyén csupán egy doboz árválkodik, ez a jármű központi olajozásáért felel. Őszinte autó ez, a dobozból induló rézcsövek útját egészen az ülések alatt elhelyezett motorig követhetjük. A forgatónyomatékot a két oldalra szerelt, hatalmas fogaskerék láncon keresztük közvetíti a hátsó kerekekhez, mindenféle burkolat nélkül. Nem szívesen tennénk oda az ujjunkat.
Három tökegyforma japán sportkocsihoz érkezünk, mind Datsun. Sorhatos motor és kétszeres Kelet-Afrika Rali győzelem jelzi, hogy ezekkel az autókkal igazán nagyot dobott a Nissan anyavállalat a hetvenes években. Bár a cég egy időben szinte szándékoltan személytelen, viszont elpusztíthatatlan autókat gyártott, az itt kiállított 260Z, 280Z, illetve a társaság legfiatalabbja, a 280ZX máig nagyon komoly érzelmeket vált ki a rajongókból.
A Z sorozat azok számára jelentett alternatívát, akik Ferrarira, Porschére nem gondolhattak, mégis igazi, dögös sportautót szerettek volna birtokolni. Ráadásul olyat, ami abszolút megbízható, bátran elindulhat vele az ember Portlandből akár Miamiba is. Meg is hódították a hosszú, lapos orrú sportkocsik Amerikát, a gyűjtők pedig most kezdik csak el igazán felfedezni, milyen különleges alternatívái ezek például a régi német és olasz kupéknak.
Essen pár szó egy öreg, kopottas teherautóról is. Rendszámát jó francia szokás szerint lökhárítójára, illetve sárvédőjére mázolták, fából készített fülkéjét már alaposan megdolgozta a szú. Utasterébe pillantva nyilvánvaló, hogy ez az autó soha nem volt restaurálva, olyan, mintha Szörnyella de Frász kastélyában járnánk. És mégis, a tisztességben megöregedett, elhasznált haszonjármű apró részletei meglepő igényességről tanúskodnak.
A belső világítás akár egy elegáns szalonban is lehetne, egyrészes ülése süppedős kanapé, és nagyon finom a műszerek rajzolata is. Lyonban gyártották ezt a Berliet-t a húszas évek vége felé. Abban az időben, ha egy gazdálkodó ilyen teherautót vett, két dolognak is örülhetett: egyrészt nyugdíjazhatta végre a szekerét, másrészt pedig abban is biztos lehetett, hogy a robosztus építésű jármű kis odafigyeléssel talán még gyermekét is kiszolgálja majd. A Berliet önállósága 1967-ben, a Citroen birtokba kerülésével szűnt meg, ma pedig a Renault nehéz teherautóit állítják elő a gyárban.
Két napra ötféle veteránprogram