Kifejezetten európai piacra készült modell, ráadásul nem is az olcsóbbak közül való, így 2006 óta látszólag kis számban, mindössze 400.000 példányban kelt el az S-Max. A Ford mégis sikeresnek tartja, ugyanis felméréseik szerint a vásárlók komoly részét prémium márkától sikerült elcsábítani, és ami még szebben cseng, 65% meg is maradt náluk. Legalábbis ezzel büszkélkedtek a gyár képviselői, miközben az utolsó csavarig új, mégis az előd kiköpött másának látszó második generációt bemutatták a sajtónak.
A tények dióhéjban: 2,6 centivel hosszabb és 3,1 centivel szélesebb, miközben a magassága gyakorlatilag nem változott, a méretek tehát majdnem ugyanazok. Persze miért is módosítanának rajta, ha ennyire szereti a közönség, és tény, nem viselte meg az elmúlt évtized az S-Max széles és lapos alakját. Közelebbről megnézve az újdonságot azért látszik, hogy mindenütt átdolgozták, például az ajtó immár fedi a küszöböt, így a beszállás kényelmesebb, és ha mégis hozzáérne a nadrágunk szára a vashoz, tiszta felületet súrol majd, nem koszosat.
A külső szemlélő tehát nem fog meglepődve utána fordulni, ám aki a vezető ülésben helyezkedik el, rögvest észreveszi rajta, hogy új. Pláne, ha valami jobban felszerelt változatban ül, amire minden esély meg is van, hiszen az eladott S-Max-ok 70%-a Titanium kivitel. Ebben már széria a 10,1 colos érintőképernyő, mely amellett, hogy hatalmas, egész ügyesen oldja meg a kevesebb gomb / több funkció feladványt.
Minden felkészülés nélkül is hamar kiismertük magunk a navigáció és a zenelejátszó rejtelmeiben, a napfény sem okozott galibát, és az is öröm, hogy a klíma kezelőgombjai megmaradtak kitapintható testi valójukban. Az óracsoport rövid próba után nem győzött meg teljesen, bár előny, hogy a három (!) információs kijelző kikapcsolható, ha zavaró a sok betű, és csak a jól megszokott műszereket akarjuk látni. A rengeteg műszerfali funkció átka, hogy amilyen kevés a gomb a középkonzolon, olyan sok van a kormányon. Szerencsére van benne logika, úgyhogy akibe szorult egy kis technikai érzék, elboldogul vele.
Igazán szeretni azonban elsősorban a kevésbé magabiztos, vagy nagyon elfoglalt sofőrök fogják az S-Max-ot, az újdonság ugyanis hihetetlen mennyiségű elektromos segédeszközt kapott. Figyeli a holtteret, a sávot, a gyalogosokat, és ha kell, magától beparkol. Sőt, a Ford most először összekapcsolja a táblafelismerő és navigációs rendszert a sebességkorlátozó funkcióval, így automatikusan az előírt tempóhoz igazodva óvja a sofőr jogsiját és tárcáját. Persze gázadásra mindig felülbírálható az elektronika, de ezek után tényleg magára vessen, aki csekket kap gyorshajtásért!
És ahhoz mit szólnak, hogy van hozzá olyan reflektor, amelyet nem kell tompítottra kapcsolni, mert egy mozgó elem segítségével kitakarja a szembe jövő autóst, így én is látok, meg ő is? Aztán ott az adaptív kormány, így a szűk utcákba bekanyarodás átfogás nélkül megoldható. Az olyan „apróságokat” szinte kár is említeni, mint a hosszú orr csúcsára szerelt kamera, mellyel kereszteződésbe lehet bekukkantani, vagy a gombnyomásra egyesével lehajtható utas ülések, melyek tökéletesen sík, akár fekhelynek is használható helyet adnak.
Rendelhető adaptív lengéscsillapító is, ám ez nem annyira meggyőző : Comfortban szinte semmivel sem kanyarodik rosszabbul az S-Max, így a Sport mód csak annyit ad hozzá, hogy ráz, még a tükörsimának látszó utakon is. Ezt az extrát tehát el is hagyhatjuk teljesen, hiszen a széria futóművel is ügyesen fordul és finoman rugózik a Ford. Szerencsére minden változatban adott, hogy odabent tekintélyes hely vár minket. Az első utas még épp elérhető távolságban van, ám az ajtó, vagy a szélvédő alja már egy másik időzóna, az S-Max hatalmas és csendes méhében óv minket mindentől, többek között a valós sebességérzettől is. Öt- vagy hétüléses kivitele is van, térfetisisztáknak pedig ott lesz az új Galaxy.
Pedig szó sincs arról, hogy lassú lenne, sőt. Hiába karcolja több verzió alulról - néhány utassal már felülről - a két tonnát, az erős motoroknak és a stabil futóműnek köszönhetően nem válik nehézkes autóbusszá. Különösen a most kipróbált 180 lóerős dízellel fürgének tűnt az óra szerint, a combos, 400 Nm-es nyomaték megteszi a magáét. Sajnos az alapverziót, a vadonatúj 1.5 EcoBoost benzinmotor 160 lóerős változatát nem vezettük, de minden bizonnyal azzal is boldogul. A gyári katalógusban nem is a gyorsulási adatai érdekesek, hanem az, hogy ha fékezett utánfutót vontatunk vele, a szerelvény össztömege elérheti a négy tonnát is.
Benzinmotorból van 240 lóerős is (2.0 SCTI), de csak automataváltóval, a dízelek pedig mind kétliteresek, 120, 150, 180 vagy 210 lóerővel. Csak a két középső teljesítményűt lehet összkerékhajtással is rendelni, és természetesen mindegyik motor tudja az Euro 6 normát. A gázolajosak a norma szerint madárétkűek, csak a kétliteres benzinesek fogyasztása merészkedik 10 liter fölé, városban. Persze a valóságban az S-Max tömege miatt a szokottnál jobban függ az étvágya a sofőr lábától és attól, mennyire használja ki terhelhetőségét.
Ha már így összegyűlt a nemzetközi autós sajtó, a Ford rögtön bemutatta egy számmal kisebb egyterűit is, annak apropóján, hogy a C-Max és annak hétszemélyes, Grand változata ráncfelvarráson esett át. Kívülről alig felismerhető a műtét, talán csak a króm lett rajta érezhetően több, belül viszont ide is megérkezett ugyanaz az érintőképernyős szórakoztató rendszer, mint a nagy testvérbe. Vezetéssegítő asszisztensekből valamivel kevesebb van persze, mint a drágább S-Max-ban, leginkább az aktív koccanásgátló jelent csak különlegességet, mely városban már 50km/h alatt működésbe lép (korábban 30km/h volt a határ).
De nem csak az elektronikához nyúltak: stabilabb lett a futómű, mely meglepően szerpentin-kompatibilissé teszi a sportkocsinak legkevésbé sem mondható családi egyterűt, miközben a rugózása is jó. A motorok között új az ide is megérkező 1.5 EcoBoost (150 vagy 182 lóerővel). Ezúttal a 150 lovast próbáltuk, és szépen húz, bár dízelből átülve hiányozni fog a nyakat leszakító nyomaték. Cserébe viszont sokkal szélesebb fordulatszám tartományban használható és csendesebb.
Emellett újdonság még a borítékolhatóan népszerű az 1.5 dízel is (95 vagy 120 lóerő), és persze továbbra is kapható a háromhengeres 1.0 EcoBoost (100 vagy 125 lóerő). Azoknak, akik ódzkodnak a kis lökettérfogatú turbós benzinesektől, induló motorként van a jó öreg 1.6-os is (125 lóerő), a kínálat csúcsán pedig a nagyobbik Ford-egyterűből ismerős 2.0 TDCI trónol, amely 150 vagy 170 lóerővel érhető el. Egy szava sem lehet senkinek, hogy szűkös lenne a C-Max motorkínálata, alig győzzük áttekinteni a katalógust.
Bár még nincsenek raktáron, mindhárom modell rendelhető már a hazai kereskedésekben is. A legolcsóbb C-Max 5 535 000 forinttól indul, a családosok szívét talán leginkább megdobogtató C-Max Grand 1.5 TDCI pedig 6 430 000 forintba kerül alapfelszereltséggel és 95 lóerővel.
Az S-Max persze magasabb régiókban tanyázik: az 1.5 EcoBoost alapmodell 8 540 000 forint, míg egy 150 lóerős dízel, Titanium felszereltséggel és összkerékhajtással 10 345000 forint - és ez még messze nem a kínálat csúcsa. Ne feledjük azonban, hogy az első generáció is részben ebben a tízmillió feletti ársávban talált magának vásárlókat, úgyhogy semmi okunk kételkedni benne, hogy a második S-Max is sikeres lesz. Különösen úgy, hogy beépített rendőrrel és más kütyükkel csinálnak hírverést körülötte.