A Renault egyik aranykora volt a hatvanas évek. Kezdték az R4-essel, feldobva a labdát a többi európai gyártónak, majd jött az R8 széria a felejthetetlen Gordini-változatokkal, és 1965-ben az R16, ami ugyan nem volt akkora durranás, mint tíz évvel korábban a Citroën DS, de mégis a francia autógyártásra irányította a közönség és a többi márka vezetőinek figyelmét.
Amúgy épp ’66-ban állapodott meg a Renault egy új gyár építéséről Romániával, de az R16 licenszét nem adták át – igaz, a Ceausescu-rezsimnek úgyis olcsóbb és kisebb népautókra volt igénye. Ez lett a farmotoros R8, majd 1969-től az R12, avagy a nálunk is jól ismert Dacia 1300.
Nagy ablakfelületekkel kialakított, ötajtós, több mint 4,2 m hosszú karosszériájával az egyik első képviselője volt a ma is oly népszerű ferdehátú irányzatnak. Remekül ötvözte a kombik és a szedánok jó tulajdonságait, emellett karakteres és stílusteremtő volt, hűtőmaszkjának jellegzetes formáját a mai napig viszontlátjuk a legújabb Renault modelleken.
A nem érdemtelenül az 1966-os Év autójának választott, éppen ötven éve bemutatott R16-ost Magyarországon is lehetett kapni, a francia vállalat négyszáz darabot hozott belőle, persze nem jótékonyságból, hanem üzlet és piacszerzés miatt (ez motiválta a franciákat abban is, hogy R8 és R5 Alpine versenyautókat adjon Ferjáncz Attila sokszoros bajnok raliversenyzőnek). Aligha árulunk el titkot azzal, hogy az R16 jóval drágább volt a többi szocialista típusnál, és nehezebb volt hozzájutni.
A kipróbált autó 1969-ből származik, és bár TS kereken gurul, az egyszerűbb TL kivitel. Ennek megfelelően az alapmotort, a négyhengeres, csupa alumínium, 1470 köbcentis, 55 lovas (egyes piacokon volt belőle 59 és 54 lóerős változat is) benzinest szerelte be az orrába, hosszában. Szokatlan egy elsőkerék-hajtásos autótól a hosszmotor, de van rá magyarázat: az erőforrást közel húzták a tűzfalhoz, így befért elé a négyfokozatú, teljesen szinkronizált kézi váltó a differenciálművel.
Ez az építési elv nagyon megnehezítette a szerelést, vezérműlánc vagy főtengelyszimmering cseréjét csak drágán vállalták a javítók, és nem is mindenki volt hajlandó megküzdeni emiatt a motor ki- és beszerelésével. A Garage70.com műhelyében parkoló tesztpéldányunk sok éve kapott OT rendszámot, azóta néhány helyen fényezni és lakatolni is kellett, sajnos a kritikus részeken, a hátsó torziós rudak bekötési pontjainál is akadt vele tennivaló.
Apropó torziós rúd: az önhordó kasztni elöl-hátul független felfüggesztésekre támaszkodik, ezekhez elöl hosszanti, hátul keresztirányú torziós rudak csatlakoznak. Éppen olyan billegősen (a másik oldalról megközelítve: elképesztően finoman) rugózik, mint kisebb testvérei, az R4 vagy az R5. Utastere eredeti pompájában megmaradt, a sárga plüss üléshuzat, a fekete műbőr ajtókárpit és a padlószőnyegezés is mind épségben átvészelte az elmúlt 46 évet.
Kicsit ellenkezett a beindítási kísérletkor (nem tökéletes a gyújtás), de végül beadta a derekát, és megszólalt jellegzetesen daciás hangján. Egyáltalán nem dolgozik hangosan, ráadásul egészen finom az alapjárata, és ha jobban forgatjuk, akkor sem ordít kibírhatatlanul. Amit ma is nagyon tud a Renault, azt már akkor is megkapták a vevői: minőségérzetet, hogy úgy érezze az ember, mintha nem egy kommersz hétköznapi autóba, inkább egy luxuskivitelű példányba ültették volna.
Ezt az érzést ennél a típusnál olyan, abban a korban még különlegesnek számító extrák is erősítették, mint az elektromosan nyitható napfénytető, az automata váltó, a hátsó ablaktörlő, a központi zár, az elektromos ablakemelő vagy a klímaberendezés. Ez akkoriban a luxusautók kiváltsága volt.
Az R16-osban ülve szinte kizárjuk a külvilágot, a húsos fotelekben elterpeszkedve, a puha könyöklőn a karunkat megtámasztva rákészülhetünk az utazásra. Akár a Balatonig vagy Bécsig, esetleg egészen Párizsig is mehetnénk vele; kinézzük belőle, hogy sok száz kilométert gond nélkül, kényelemben elvinne. Amellett, hogy elöl tágas, a második sorban is szellős lábtérrel fogad, és fontos ütőkártyája a szépen kárpitozott, nagyméretű, bővíthető csomagtartó.
Persze az 55 lóerő és a 106 Nm nem a világ, a közel egytonnás autó komótosan gyorsul. Viszont mesteri, ahogy áthajt az úthibákon, ahogy filigrán kerekeivel kirugózza a kátyúkat, a tekintélyes keresztbordákat. Meglepően erősnek érezni a féket, ez alatt már a TS erősebb rendszere van, mai autós a lassulás.
Előremutató, hogy érzékeli a hátsó tengely terhelésének változását, és ahhoz igazítja a fékerőt elöl és hátul. Vékonyka kormánya négyet fordul két végpontja között, ha szűk fordulóban manőverezünk, kapkodhatjuk a kezünket. De szervo nélkül sem nehézkes tekerni, a billegős karosszériához passzol a nem túl közvetlen szerkezet.
Műszaki adatok - Renault 16 TL (1969)
Hengerűrtartalom: 1470 cm3