Jövedelem kérdése, soknak vagy kevésnek számít-e a kijelölt keret, de a magyar átlagot tekintve apa játékszeréért azért nem aprópénz. Másfél millióért jókora kínálatból lehet válogatni, nem túl fiatal autókból ugyan, de némi körültekintéssel jó állapotban. Még egy 15-ös lista sem lenne elég lefedni a spektrumot, főleg, hogy mindenkinek más jelent az élmény. Sorrendet végképp lehetetlen felállítani, úgyhogy jöjjön az én, erősen szubjektív összeállításom.
Ez annyira adja magát, hogy talán le se kéne írni: ha valaki nem akar sokat agyalni az élményautó kérdésén, egy MX-5-tel nem igazán tud mellényúlni. Talán csak az egészen korai, 90 lóerős változatot érdemes elkerülni, bár az is igaz, hogy
még a legerősebb motorral sem a gyorsulás lesz a fő élmény.
Hanem ahogy - és ez itt nem reklámszöveg - eggyé válik a sofőr az autóval és az úttal, ahogy érzi, mit csinál alatta a gép, no meg ahogy a tetőt egy mozdulattal lehajtja, és ömlik be a szél, a napfény.
Bőven árulnak itthon is belőle, igaz, ebbe az összegbe inkább az első két generáció fér bele. Ezzel azonban semmit sem vesztünk, sőt, vannak, akik szerint a legjobb még mindig a legelső, bukólámpás MX-5. Egyszerű autó, a rozsda elleni küzdelmet leszámítva könnyű karbantartani, de ha valaki tuningolni akarja, arra is van bőven lehetősége. Talán csak a magas emberek kerüljék, a kormány ki-be nem állítható a legjobban felszerelt változatokban sem, és 185 centi fölött az ablakkeret is alacsonyan lesz. Három generáció közös tesztjét ide kattintva olvashatja.
Akinek netán ciki lenne a Mazda (például azért, mert már a magyar utakon is meglepően sok fut belőle), BMW roadstert is kaphat, hiszen ennyi pénzért már van Z3. Annyi „szépséghibája” azért lesz a dolognak, hogy egymillió körül a szokatlan formájú bajor sportkocsiból is csak az 1,8 és 1,9 literes alapmodellek elérhetőek – tehát semmivel sem lesz gyorsabb, mint egy MX-5.
Csüggedni azonban nem kell: ha nem feltétel a vászontető, akkor kétféle 3-as BMW-generációt is lehet választani helyette. Az 1991-től gyártott E36-ból és az 1999-től kapható E46-ból is bőséges a választék, akár
egész vállalható kupét is kifoghatunk ebből a keretből.
Márpedig azokból a 325i vagy a nagyobb motorral szerelt, hathengeres változatok simán elmennek sportkocsinak is, leszámítva a ritka kincsnek számító M3-asokat. Bizony, a Bayerische Motoren Werke tudta, mit csinál.
A népszerűségüknek köszönhetően számos műhelyben értenek hozzá itthon is, bár ennek van egy olyan hátulütője, hogy menthetetlenül szó esik majd egy kicsit erősebb fékről, több lóerőről vagy ültetetett futóműről - és a tuning a BMW esetében is feneketlen gödör. Megkímélt példányt találni komoly feladat a korábban driftelésre használt vagy rommá törésből felépült kocsik közt.
A kívánságlista eddigi tételeivel ellentétben az év autójának is megválasztott Focus ugyan elöl hajt, de ettől még vannak köztük kifejezetten vezetésre termett, imádni való gépek is. A modernebb kiadások ebbe az összegbe nem igazán férnek be, de aki szeretné legalább a biztonság látszatát maga körül tudni, az választhat olyan 12-15 éves gépet, mint az első Focus ST.
Ráadásul a kényelmetlen utastér sem kötelező, hiszen volt belőle ötajtós, sőt kombi is – és ki ne ábrándozott volna olyan autóról, amelybe befér ugyan a család, mégsem dögunalom, ha egyedül tévedünk vele valami izgalmasabb útszakaszra. Kevesen tudják róla, de a kölni kompakt a Golfokhoz és társaikhoz képest remekbe szabott futóművel, élénk kormánnyal és precíz váltóval brillírozott.
Kétliteres szívómotorja még
nem a mai turbós teljesítményhajhászásba illő gép,
de ne vessük meg azt a 170 pacit, hiszen könnyebb kasztniban, jól adagolhatóan húzzák az istrángot. Tizenéves autónál nem elhanyagolható szempontként hibalehetőségből is kevesebbet tartogat, de a korrózióra is itt nagyon kell figyelni.
A Clio II sportos változata egy igazi zsebrakéta: kemény futómű, a kocsi tömegéhez képest bődületes teljesítmény (169-180 lóerő) és éppen csak annyira feltűnő „optikai tuning”, amennyire kell. A Clio hátsó ülésére legfeljebb a diszkóig ültessünk kifejlett emberpéldányt, aki viszont a kormányt tekergeti, még a sarki boltba is kocsival akar majd menni. Hamisítatlan, klasszikus fára tekeredős forró ferdehátú a Clio, csak éppen ABS-sel meg sok légzsákkal.
Jó hír kezdőknek vagy gyermekét féltő szülőknek, hogy a terrier jellem csak a látszat, a Clio futóműve nem akarja megölni a gazdát, csak persze a gumin és karbantartáson nem szabad spórolni. Hibája talán a kicsit unalmas beltér és a kormánykerék tökéletlen pozíciója, de hiába mondanak sokan sok-sok rosszat a Renault autóira, egy biztos: amit ők élményautónak gyártanak, azt mindig jó vezetni.
Hogy kinek mi okoz élményt egy autóban, arról napestig mesélhetnénk, de arról is, hogy nem mindig áll össze minden úgy, ahogy akarjuk.
Hónapokig, évekig lehet küzdeni egy bontószökevénnyel,
hogy ismét vizsgás, közlekedésre alkalmas autó legyen belőle, és akkor még hol vannak az apróbb-nagyobb módosítások, amitől gyorsabb vagy kényelmesebb lesz, jobban fékez. De amikor elkészül a nagy mű, és az első úton kiadja néhány kanyar, annál talán csak az első csók emlékezetesebb érzés.
Az igazsághoz tartozik, hogy sokunknak maga az építés az élmény. Több olyan esetről tudok, amikor a kész autót előbb-utóbb eladta, és új projektbe kezdett a tulaj, mint olyanról, amikor a kocsi örök tag maradt a családban. Nincs ezzel semmi baj, hiszen legyen bácsitól vett Zsiguli vagy arisztokratikus Jaguar, hiperaktív Toyota MR2 vagy irigyelt nyitott Mustang: mindenképpen sok fejfájást okoz lábra állítani, de aztán még több örömet meghajtani.
És bár biztonságosnak semmilyen régi autót nem tekinthetünk, azért az sem mellékes, hogy például egy Ferrarival szemben ezeket egy sima országúton is élvezetesen ki lehet autózni,
anélkül, hogy tarkón vágna a rendőr érte.
Ez azokra ugyanúgy vonatkozik, akik mindig új projekt után kutakodva a felújítás után túladnak élményautójukon, mint az élményautó-tulajdonosok többségére: akik örökös szerelgetés helyett csak vezetni szeretnék, és kiszállás után jó érzéssel visszanézni a parkolóba.