Kádár János lemondott, bevezették a személyi jövedelemadót, Grósz Károly miniszterelnök pedig ellenforradalmi veszélyről beszélt – 1988-ban recsegett-ropogott a szocializmus. Pluszforrásokra volt szükség sürgősen, ezért a kormány kitalálta, hogy az autópálya-hálózaton bevezetik a díjfizetést. Ki is nyomtatták már az évi 1500 forintos matricákat, amelyeket jobb híján fényképezőgéppel és távcsővel ellenőriztek volna, de a társadalmi ellenállás, majd a rendszerváltás szele elmosta a terveket.
1990-ben nem festett túl biztatóan a sztrádatérkép: a Trabantokkal, új Lada Samarákkal és használt nyugati autókkal a legtöbben a Balaton felé zötykölődtek az M7-es betonkockáin,
a nyugati turisták pedig a fővárosból csak Győrig jutottak el négy sávon,
aztán elfogyott az aszfaltcsík. Az M3-as és az M5-ös nagy keservesen jutott csak túl Pest megye határain, aztán közel négy olyan év következett, amikor egyetlen nemzeti színű szalagot sem vágtak át díszes sztrádaátadó-ünnepségen.
A látszólagos tétlenség időszakában fontos döntések születtek, elfogadták a sugár- és harántirányú autópályák fejlesztésével számoló Országos Közúthálózat-fejlesztési Programot, és több helyen is elindultak a munkagépek. Igaz, általában nem közpénzből: a lyukas zsebű államnak rá kellett jönnie, hogy a drága beruházásokat nem tudja finanszírozni, ezért az új varázsszó a koncesszió lett. A magán-autópályatársaságok banki hitelből építették az új szakaszokat, és a fenntartás költségeit is állták.
Természetesen nem azért, mert irgalmas szamaritánusok, hanem mert bevételekre számítottak. 1996-ban vezették be Magyarországon a díjfizetést az M1-es autópálya Győr és Hegyeshalom közötti szakaszán, amelyet a francia–osztrák–magyar Első Magyar Koncessziós Autópálya Rt. (Elmka) épített, és
az üzemeltetési jogokat is elnyerte 35 évre.
Matricás helyett itt fizetőkapus rendszert vezettek be, mint oly sok európai országban, de ’96 tavaszára kiderült, hogy az üzleti modell teljesen működésképtelen.
A gyors megtérülés reményében ugyanis a 42 kilométeres szakaszra irreálisan magas, 900 forintos díjat szedtek, úgyhogy a forgalom alig érte el az eredetileg tervezett felét. Szinte az összes magyar és sok külföldi autós a régi 1-es utat használta, és Kovács Kázmér autóklubos jogász kezdeményezésére hosszas per indult meg az Elmka ellen. Végül a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta a példátlan ítéletet, amely irreálisnak mondta a díjazást, és a cégnek 350 forintot vissza is kellett térítenie az autósoknak.
Végül a bírságok és a gyér forgalom miatt az Elmka gyakorlatilag csődbe ment, és 1999-ben az állam a hitelekkel együtt átvette a Győr–Hegyeshalom pályaszakaszt, 2001-ben pedig bekapcsolta az országos matricás rendszerbe. De ne szaladjunk ennyire előre az időben! A kilencvenes években
két további sztráda aszfaltjára kerültek fizetőkapuk,
az állami M3-ra (csak átmenetileg, bérlettel kombinálva) és a magánüzemeltetésű M5-re. Utóbbin először a meglévő Budapest–Kecskemét, majd a Kecskemét–Kiskunfélegyháza szakaszon is díjat szedett az Alföld Koncessziós Autópálya Zrt. (AKA).
A forgatókönyv folytatására talán még emlékeznek: olyan magasak voltak a díjak, hogy a régi 5-ös útra zúdult a forgalom nagy része, Lajosmizse, Dabas és Alsónémedi házai előtt éjjel-nappal kamionok dübörögtek. Rendszeressé váltak a blokádok, és a térség elmaradt gazdasági fejlődéséért is az AKA-t okolták, ráadásul a szegedi továbbépítés is teljesen leállt. Végül hosszas politikai csatározások után 2004-ben az állam résztulajdont szerzett a cégben, és itt is bevezették az országos matricás díjfizetést.
Ezzel véget ért a fizetőkapus autópályák sikeresnek jóindulattal sem nevezhető magyarországi története. Szó sincs arról, hogy ezzel a koncesszióknak befellegzett volna, csak az üzletet próbálták normális mederbe terelni: az építő cégek általában legalább három évtizedre megkapják az üzemeltetési jogokat, és erre az időszakra az állam – nem csekély – rendelkezésre állási díjat is fizet.
Az egységes matricás rendszernek azonban más ára is volt,
hiszen 2004-ig fokozatosan az addig ingyenes sztrádák (teljes M7 és az M1 Győr–Budapest szakasza) mindegyike is fizetőssé vált.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy tíz éve a közlekedési minisztériumban tanulmányok készültek arra, hogy újra a megtett úttal arányosan kelljen díjat fizetni (chippel), de a terv autósokra vonatkozó része végül nem került napirendre. A 3,5 tonna feletti teherautókra viszont 2013-ban bevezették az e-útdíjat, amelyet nem csak sztrádákon, hanem főutakon is meg kell fizetni, több mint 6500 kilométeres szakaszon. Alkalmi viszonylati jegyet is lehet ugyan venni, de a kamionosok általában GPS-alapú fedélzeti nyomkövető eszközzel regisztrálják a fizetős kilométereket, és elektronikusan fizetnek.
Megmaradt tehát a matrica az összes motorra, autóra, buszra és 3,5 tonna alatti teherautóra, még ha fizikai matrica valójában nem is létezik 2008 óta. Így nem kell ragacsot vakarni a szélvédőről, mint például Ausztriában, Csehországban és Svájcban, a jogosultságot
fix és mobil rendszámfelismerő kamerák ellenőrzik.
Ma már viccnek tűnnek a ’88-as fényképezőgépes, távcsöves razziák tervei, és arra sem emlékeznek sokan, hogy eleinte matricakísérő mágneskártyát is be kellett mutatni a rendőröknek.
Napjainkban, amikor okostelefonról is pillanatok alatt lehet pályahasználati jogosultságot venni, egy dologra gondolunk csak nosztalgiával az ezredfordulóról: az árakra. 2000-ben, amikor az M3-as mellé az M1-es nagy részét is bevonták a rendszerbe, de az M7 még ingyenes volt, az M5-ösön pedig még kapus rendszer működött, egy személyautóra a heti matrica 1300, a havi 2400, az éves pedig 22 ezer forintba került. Összehasonlításul ma ugyanezekért 2975, 4780, illetve 42 980 forintot kell fizetni.
Meg kell persze jegyezni, hogy az árduplázódás közben nagyot bővült a gyorsforgalmi utak hálózata, ma összesen 1414 kilométeres. Ebből összesen 1281 kilométer fizetős, miután idén az M43-as Makó–országhatár közti szakaszát és a szintén új M85-öst is bevonták a rendszerbe. Az ingyenes sztrádarészek száma tavaly, a megyei matricák bevezetésével jelentősen csökkent, ami
a forgalom átterelődése miatt több városban is ellenállást váltott ki,
Budaörsön tavaly januárban azzal fenyegetőzött a polgármester, hogy az M1–M7 bevezetőn lekapcsolják a közvilágítást, ha nem csökken a terhelés.
Végül elterjedtek a megyei matricák, olyannyira, hogy tavaly a Nemzeti Útdíjfizetési Szolgáltató Zrt.-nél 2014-hez képest 28 százalékkal nőtt a teljes forgalom. Ellenmondásos az új díjazás megítélése, sokan pluszsarcként élik meg, mások spórolni tudnak vele a régi rendszerhez képest, ez főleg utazási szokások kérdése. Az alkalmi utazók viszont néha még ma is sérelmezik, hogy az eleinte csak a nyári szezonra, később egész évre kiterjesztett négynapos országos matricát 2012 elején megszüntették.
Ha az autókon kívüli járműkategóriákat nézzük, van azért némi visszássága a matrica és e-útdíj rendszernek. Ezek közül három példa:
Ha a többi matricás rendszert használó európai országgal hasonlítjuk össze a magyart, látszik, hogy az osztrák (2139 kilométer) és a svájci (1824 kilométer) után nálunk van a leghosszabb gyorsforgalmi úthálózat, lepipálva Bulgáriát, Csehországot, Romániát, Szlovákiát és Szlovéniát. Ennek ellenére a heti és a havi sztrádabérlet ára abszolút a középmezőnyben van, de ha a harmadik időtartamot nézzük, kiderült, hogy
nálunk a legdrágább az éves matrica,
Ausztriát és Svájcot is lepipálva.
Lehetne azonban rosszabb is, ne feledjük. Az Elmka és az AKA egykori arcátlan díjszabása, illetve több európai ország mai példája azt mutatja, hogy a látszólag igazságos (a megtett utakat kiszámlázó) fizetőkapus rendszerben azért el tudnak szállni az árak. Ezt megerősíthetik, akik voltak nyaralni mostanában Horvátországban: Letenyétől Fiuméig egyetlen odaútra átszámítva 4500 forintot kell fizetni. Nem véletlenül követelik egyre többen déli szomszédunknál az átállást a matricarendszerre.
Ha visszatekintünk a rendszerváltás környéki áldatlan állapotokra, a kényszerpihenők ellenére nagy fejlődés látszik a sztrádatérképen: a sugárirányú autópályák nagy része mára eléri az országhatárt, vagy lassan közelít felé.
Aggasztóbb a harántpályák sorsa,
beleértve a csonka, lényegében csak Duna-hidakból álló M8-ast és M9-est, vagy az M0 csigalassan bezáródó körgyűrűjét. Pedig azon belül lesz a fizetős úthálózat következő, sorsdöntő bővülése: a budapesti dugódíj bevezetése.