A Triumph Herald egyszerű mechanikájával és annak alvázán futó, Giovanni Michelotti-féle formatervű Spitfire-t (Méregzsák) 1962-ben mutatták be. A Herald 1147 köbcentisre fúrt, de már akkor is elavult, nyomórudas négyhengeresével ment, és ez a gép a típus kifutásáig, egészen 1980-ig megmaradt.
A legszembetűnőbb változtatásokat az MkIII, azaz a harmadik sorozat szenvedte el: a kasztnit élesebbre és laposabbra vasalták, eltüntették az ízléses, krómkeretes hűtőmaszkot, a nyílást pedig a feljebb emelt lökhárító alá dugták el. Az addig kopogós műanyag műszerpultot angolosan valódi fafurnér lemezekkel borították, a motort pedig 1296 köbcentisre és 75 lóerősre izmosították.
1970-ben jött a negyedik sorozat, a Stagre hajazó lecsapott hátsó traktussal, szögletes hátsó lámpákkal és ütközőbabák nélküli lökhárítókkal.
A fordulatszámmérő és a sebességmérő végre a vezető elé került,
az elődökben középen trónoltak, így illettek a jobb- és balkormányos kivitelekhez is. Jóval több balost gyártottak, a Spitfire-ek 75%-a exportra ment, főleg az USA-ba és Európába.
Tesztalanyunk 1974-ben, a négyes sorozat vége felé született, mostani tulajdonosa kifejezetten veterán roadstert keresett, és egy itthoni hirdetésben talált rá. Sokat kellett dolgozni rajta: fékfelújítás, a két karburátor beszabályozása, a függőcsapszegek cseréje, a kinyúlt laprúgó rendbetétele következett. Nagy volt az olajfogyasztása is, ezt egy új gyűrűkészlet helyrehozta, ezzel és egy új fényezéssel nagyjából menetkész is lett a Triumph.
Nagyon mélyre kell beülni az oldaltartás nélküli, de kényelmes ülésekbe. Befelé segít a gravitáció, de a kijutás nehéz.
Minden irányban méretkorlátozások vannak érvényben,
a szűk lábtérből jókora darabot elvesz az ülések tövében futó keresztmerevítő, amivel a keménytető hiányát pótolták. Felfelé sem jobb a helyzet, már 175 centis testmagasság körül kilóg az ember búbja a szélvédő mögül, így akár 60-70 km/óránál, felhúzott ablakkal és kifordított napellenzővel is kellemetlenül csapkod a szél. Csukott tetővel a plafon is közeli.
Öblös, kissé kalapálós a motor hangja, gázadásra derekasan próbálkozik meglendíteni a kocsit, de mögöttünk biztosan nem fog felhullámosodni az aszfalt. Az előd MkIII sem volt egy aszfaltbetyár, de a IV-est a szigorodó emissziós előírások miatt 63 lőerősre korlátozták. Cserébe nem túlzottan szomjas,
100 km-en beéri átlagosan 8 literrel.
Váltókarja kellemesen kézre áll, magasra, a műszerfal alá tették, rövid a járása és precíz.
Másodikban és harmadikban húz a legjobban, feljebb kezd kifogyni a szuflából, 70-80 km/h körül pedig már ráz és vibrál a futómű, zajong a motor, tombol a menetszél. Volánját kellemes markolni és szervó nélkül is könnyű tekergetni, sportkocsihoz illő a közvetlensége. Az elöl tárcsa-, hátul dobfékek hatásosan megfogják a mindössze 779 kilós kocsit. Nem csoda, hogy világszerte népes rajongótábora alakult ki, mechanikai hiányosságai ellenére szimpatikus kis gép, a járókelőknek is tetszik.
Műszaki adatok - Triumph Spitfire MkIV (1974)
Motor: OHV-vezérlésű, hengerenkénti kétszelepes benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1296 cm3. Teljesítmény: 63 LE, 6000/perc fordulaton. Nyomaték: 97 Nm, 3500/perc fordulaton.Erőátvitel: négyfokozatú kéziváltó, hátsókerékhajtás.Felfüggesztés: elöl kettős keresztlengőkaros, tekercsrugókkal, hátul keresztlaprugós, független, elöl-hátul hidraulikus lengéscsillapítók. Elöl tárcsa-, hátul dobfékek. Felépítmény: kétajtós nyitott acélkarosszéria alvázon. Hosszúság x szélesség x magasság: 3785x1486x1207 mm. Tengelytáv: 2108 mm. Saját tömeg: 779 kg. Üzemanyagtartály: 32 l. Végsebesség: 153 km/h.