A második napon szemerkélő esővel fogadott az Isztambul Park, a felhők eloszlatására a Porschésok a 718 Boxster, a 718 Cayman és a 911 különböző verzióinak pályán való bevetésével és az első nap benyomásai alapján a kollégák gyorsabb és lassabb csoportokba sorolásával készültek, széles mosolyt csalva arcunkra. A márka identitását adó legenda és a legenda tükreiben stabil pontként haladó középmotoros 718-asok végre természetes közegükben lubickoltak, de csak képletesen, mert szerencsére a pálya vízelvezetése tette a dolgát.
A Boxster alap és S verzióinak négyhengeresének dörmögése a vékony vászontetőn keresztül töltötte be az utasteret, elnémítva a kopogó eső monoton ritmusát.
Lenyitott tetővel lehet az igazi,
de most a feladat a csúszáshatár közelében tartva, Sport módban (esőben ideális) kitapogatni a határokat, amit a széles Pirelli P Zerok valószínűtlenül távol tartanak. Mégis, az eső segítségével a kocsi mozgása pont annyival lett izgágább, hogy az előző nap felkészítésének eredményei megmutatkozhassanak: végre közelebb kerültünk ahhoz, hogy kiautózzuk a Boxster S-ből, ami benne van.
Aztán az eső elálltával a Caymanok vették át a pályaszárító szerepkört, melyekben a fix tető – alig érezhetően – több merevséget ad, de cserébe kevesebb morgást, durrogást és felhangot enged be a passzentos utastérbe. A zenekar tagjainak száma kívül-belül nehezen meghatározható,
a bokszerség és a kipufogó eluralkodik a szólamokon.
Lesajnálni az új négyhengeres turbómotort, amely lényegesen jobb menetteljesítményekkel ruházza fel a 718-as családot, mint a régi szívó hathengeresek, olyan, mint legyinteni a Beatlesre 1960-ban, mert csak négytagú.
A versenypálya kétkörös etapjainak ritmusából a 911-esek kipróbálása előtt egy Macanban végigpörgött rántópados teszt keverte össze az érzékszerveket. Ez a feladat az oldalütközést szimulálja: ha nem érnénk át a kereszteződésen autónkkal, és elkapják a hátulját, meg kell mentenünk legalább valahogy az elejét, természetesen itt is a fellocsolt műgyantán.
Kissé agresszívre sikeredett a rántópad beállítása, mintha egy kamion kapna el minket,
ezért még az instruktorainkat is centrifugális pályára küldte, nemhogy minket.
Vigasztalódni a pályán, egy fekete 911 Turbo S volánja mögött lehetett, ami valószínű ugyanaz az autó volt, ami első nap préselt össze minket a rajtprogramnak köszönhetően. A pályán töltött kétkörös etapok szemvillanás alatt peregtek le a közel 580 lóerőnek, az okos összkerékhajtásnak, a fáradhatatlan kerámiafékeknek és bő ötven év tapasztalatának köszönhetően.
Kezes és kiszámítható, már-már stresszmentes egy autó ez,
ha nem gondol arra közben az ember egy elnyújtott, 200-zal vett jobbkanyarban, hogy hány élet alatt tudja összerakni a vételárat egy rendszám nélküli, versenypályás, így gyanúsan cascomentes övezetben.
A természetesség, ahogy a sosem elég rövid féktáv–bekormányzás–kigyorsítás kombinációk után a PDK váltófüleit pöcögtetve az ember eléri a közúton vállalhatatlan sebességeket, kigyomlálta a józan ész maradékát a fejemben. Szerencsére – vagy inkább a PSM Sport+ módjának sokat engedő, de azért vigyázó védőangyalának köszönhetően – a benne töltött
pár tucat kilométer egyetlen áldozata egy berekedt torok lett.
Ehhez kellett az is persze, hogy a tempós jobbosban az oldalgyorsulástól a pohártartóból a pedálokhoz beesett CB rádiót még a féktáv előtt ki tudtam halászni magam alól. Jobb helyen van fönt, mint a fékpedál alatt, gondoltam.
A 911 modellcsalád másik tagja, az először itt vezethető, összkerekes, turbós, 450 lóerős Carrera 4 GTS tempója a 130 lóerős hendikep miatt ugyan elmaradt a Turbóétól, cserébe a vadabb hang mellett minimálisan agilisabb első tengellyel, és érzékenyebb kormányzással vett le a lábamról. Utazóautónak a Turbo, pályanapra (GT3 hiányában) a GTS a megfelelő fegyver, most már ezt is tudjuk.
A GTS és még számtalan, feleslegesnek tűnő 911-változat sem lehetne ma velünk, ha nincs egy behemót, amitől megjelenésekor minden sportautó-fetisiszta feltartott kézzel elfordult Zuffenhausentől. A Porsche vezetőségének, pénzügyi stratégáinak azonban bejött a számítása, a Cayenne betalált és óriási siker lett, vég nélkül szállítva az eurókat Stuttgart-Zuffenhausen felé, hiszen a kisebb SUV-val, a Macannal együtt ma már a Porsche-eladások kétharmadát adja.
A versenypályán a sportmodellekhez képest azért vadászles hangulatú S és Turbo egy sportos szedán menettulajdonságait megcsillogtatva védte meg a mundért. Szükség is van a jó futóműre, mert a Cayenne-vásárlók 97 százaléka állítólag kizárólag aszfalton közlekedik a hegyomlás méretű terepjárójával. Igen, terepjáróval, mert míg a Macant a Porsche emberei is SUV-nak, divattárgynak tekintik, addig a zárható diffis, emelhető
Cayenne-ben tényleg megvan a képesség, hogy a természetben is elboldoguljon,
amit a vásárlók 3 százaléka a felmérések szerint bizony ki is használ.
Kételyeink eloszlatására a versenypálya mellett kiépített terepakadályokon kellett megmutatnunk, mennyire bízunk meg a
lassan már öregnek számító Cayenne-technikában.
Míg a siratófalakon az emelkedőn elindulást segítő hill holder, valamint az akár 3 km/h-ig csökkenthető lejtmenet-vezérlő fogta kezünket, 45 fokos rámpán oldalazva már a mechanikát dicsérhettük, hogy aztán a terepszögeket kiaknázó akadálypályán libikókázhassunk átlós irányban a két tonnás vasakat egyik kerekéről a másikra.
Elröppent két nap - de talán a sokszorosát nyertük a tréningeknek köszönhetően, ha valóra válna később egy vészhelyzet – közben eltűnt pár másodperc is a köridőkből a tréning végére, és megértettük, hogy
azért vannak dolgok a Mona Lisán kívül is, amin nem fog az idő.
A Porsche, noha voltak a cégnek nehezebb időszakai is, nem tért le az útról, aminek köszönhetően a leghíresebb német sportautómárka lett, és ennek gyümölcsét manapság hosszas várólistákat böngészve, busás haszonnal szedi be. Csak egyet kérek a fejlesztőiktől: a pohártartók legyenek majd mélyebbek.