Ahhoz, hogy lássuk, milyen nagy jelentőségű volt Mátyásföldön az építőkockaelv bevezetése, a történetet korábbról kell kezdeni. Az 1948-ban létrejött Ikarus Karosszéria- és Járműgyár saját típus nélkül kezdte működését: folytatva az államosított Uhri üzem munkáját, jellemzően a városi Mávag Tr 5 és a távolsági M 5 buszok karosszériáit, valamint a Csepel D-350 tehergépkocsik fülkéit készítette.
Az első Ikarus 1951-ben a Csepel teherautó fődarabokat használó 30-as volt, méghozzá önhordó karosszériával. Utóbbi vonatkozásában a magyar technológusok a világelsőnek elkönyvelt Setrát (S8) is beelőzték, mert az Uhri gyárból később az Ikarusba került főmérnök, Zerkovitz Béla vezetésével már 1948-ban ilyen felépítésű sorozatgyártású kisbusszal (Rába Tr 3,5) álltak elő.
Aztán a hathengeres nagybuszoknál politikai színezetet sem nélkülöző viták kerekedtek, az Ikarus itt ugyanúgy szerette volna az önhordó karosszériát megtartani, de ezt „odafentről” nem nézték jó szemmel,
lévén a Szovjetunió sem gyártott ilyen járművet.
Így fordulhatott elő, hogy az 1952-ben bemutatott alvázas 60-as típus mellett szinte fű alatt folyt az önhordó, farmotoros 55-ös tervezése, előkészítése is.
Az 1960-as évek elején meglehetősen zűrzavaros volt az Ikarus választéka: a kisbuszoknál az önhordó 31/311-es sorozat futott, a nagyoknál párhuzamosan az egyre korszerűtlenebb alvázas 620/630 és az érdekes, de szintén gyorsan avuló 55/66 páros, mindkettőnél határozottan elkülönített városi és távolsági kialakítással. Hogy a termelést gazdaságosabbá tegyék, felmerült az egységes járműgyártás gondolata, az 556/180/557 triót már ennek szellemében kezdték fejleszteni, de komoly problémák merültek fel.
Az Ikarusban ugyanis nem foglalkoztak erőforrásokkal, sem fejlesztéssel, sem gyártással, a járművek motorjait a Csepel Autógyár (egyedi típusoknál más gyártó) szállította. A hajdani Steyr-licenc négy- és hathengeres erőforrások azonban ekkorra teljesen elavultak, a Járműfejlesztési Intézet újdonságai pedig nem váltak be.
Az 556/180/557 család emiatt éveken keresztül vergődött,
végső megoldást a győri Rábában készülő MAN-licenc erőforrások jelentettek - de későn, mert születőben volt a 200-as.
Mire az 1960-as évek közepén - az úgynevezett Tervcél alapján - kijelölték a 200-as program sarokpontjait, addigra a gyár formatervezője, Finta László már számos izgalmas tanulmányt jegyzett; a 200-as projektnél leginkább az 1965-ben áramlástani kísérletekkel megvalósított, magas padlószintű 550-es prototípusra támaszkodott.
Az Ikarus az önköltség csökkentése érdekében abszolút tiszta lappal kezdett: feladta az elkülönített városi és távolsági típusra vonatkozó ódivatú szemlétet és egy többcélú, ugyanakkor formailag azonos megjelenésű, korszerű (így minden változatnál légrugós felfüggesztésű), és szükség szerint
gazdaságosan továbbfejleszthető járműcsaládban gondolkodott.
Úgy számoltak, hogy 10-12 univerzális modellel minden utazási feladatra lesz egy alkalmas autóbusz, ám a kalkuláció nem jött be, végül nagy sorozatban a 250-es, a 256-os, a 260-as és a csuklós 280-as képezte a kínálat gerincét.
A 200-as család fejlesztését Bálint György főkonstruktőr irányította, a csoport főtervezői Mádi Jenő, Oszetzky Károly és Varga-Papp József, főtechnológusai Kubinyi Ödön és Katona Béla voltak, a formáért Finta László felelt. A síkokkal határolt karosszériaforma magában hordozta az unalmas dobozszerűséget, de Finta a nagy üvegfelületekkel, az egyszerű, letisztult részletekkel, az éleknél alkalmazott finom ívekkel, magabiztos kézzel húzta ki eme buktató méregfogát.
Az első két prototípus hamar összeállt, az Ikarus 250, mint távolsági luxusbusz mutatkozott be 1967-ben a Budapesti Ipari Vásáron.
A piros, a díszléc alatt fehér színű, 12 m hosszú kocsi fényszórói és kerékívei még szögletesek voltak;
a Szovjetunióban is futó, piros helyett zöldre festett testvére pedig kiegészítő „küklopsz” lámpát hordott a tetején, amire a szovjet előírások miatt volt szükség.
A hathengeres Rába-MAN dízelmotort a farban helyezték el (1980-tól 220 lóerős teljesítménnyel), a tengelyek között, a demóbuszokban még luxusfelszereltségű utastér alatt nagyméretű poggyásztartót alakítottak ki. Két ével később picit igazítottak a részleteken, megjelent a kettős, kerek fényszóró és a harmonikusabb vonalú kerékív.
Az 1969-ben rendezett nizzai Nemzetközi Autóbusz Héten, a nyugati buszmárkák krémjét felsorakoztató felsőkategóriában az Ikarus 250 a második helyen végzett és
elnyerte a Francia Karosszériagyártók szervezetének ezüstserlegét.
Két év múlva a gyár Monacóból is hasonló sikerrel tért haza, itt a luxus tárgyalóbusz, a 250 SL szerepelt és a formáért járó nagydíjjal, Rainer monacói herceg serlegével jutalmazták.
A 250-esnél rövidebb, 11 méteres 252-es azonban hiába nyerte el 1969-ben a Lipcsei és a Plovdivi Vásár nagydíját, sorozatgyártásba nem került, ahogy hasonló sorsra jutottak a részben Csepel erőforrással szerelt midi- és kisbuszok (210, 220, 230), valamint az alacsonypadlós városi buszok (240, 242) is. Kijött viszont IFA-alapokon a 211-es midi, és a padló alatti középmotoros, városi vagy helyközi járatként is népszerű 260-as.
A csuklósoknál még nem állt rendelkezésre a becsuklásgátló, ezért a hajtást a 280-asnál (és a hosszabb 282-esnél is) a C helyett a középső B tengely kapta, az előtte elhelyezett 192 lóerős Rába-MAN fekvőmotortól.
A megoldás előnye volt ugyanakkor a népszerű 280-asoknál a kormányozható C-tengely,
és így a jó fordulékonyság. Később mégis megszületett a tolócsuklós, egyben alacsonypadlós Ikarus is, 284-es jelzéssel - egy ilyen ritkaság a BKV nosztalgiaflottáját is gazdagítja.
A prototípusok bemutatkozása után nem indult be azonnal a termelés, évekig tartott, amíg az Ikarus befejezte az átcsoportosítást és folyamatosan kifutatta a régi modelleket. A 250-esek nagy volumenű gyártása 1970-ben, a 260-asé és a csuklós 280-asé 1973-ban indult,
a padlóvázakat a Csepel Autógyárból szállították Mátyásföldre,
vasúton és közúton egyaránt. Győrből a szívódízel motorok érkeztek, később azonban elérhetők lettek az erősebb, turbós (idővel Rába D10) kivitelek is.
Az ország számos vállalata beszállított alkatrészeket (üvegek, ülések stb.), fő exportpiacunk pedig a Szovjetunió és az NDK volt, bár minden kontinensre jutott a 200-as sorozatból. Egy KGST-doktrína értelmében, a keleti blokkban Magyarország szakosodhatott a buszgyártásra, de személyautókkal nem foglalkozhattunk, idővel a motorkerékpár- és javarészt a teherautó-gyártás is megszűnt nálunk.
Miközben a piacon - bel és külföldön egyaránt - jelentős sikert ért el a 255-ös és a 266-os változat is, ezekről tudni kell, hogy
nem mátyásföldi, hanem fehérvári ötletek szülöttei.
Gyakorlatilag az 1972/73-ban kifuttatott, ekkor már csak a székesfehérvári üzemben gyártott Ikarus 55 és 66 típusok lég- helyett laprugós, farmotoros fenékvázára tették rá a 200-as felépítményeket, így „jóárasítva” a típust.
Az a hír járja, hogy Mátyásföldön enyhén szólva sem aratott osztatlan sikert az elképzelés, leginkább azért, mert a formatervező nem járult hozzá, hogy a nemzetközi nagydíjas sikereket érő munkájából ilyen öszvérek szülessenek.
Fehérváron az 1972-es megjelenések után szintén 1973-ban pörgött fel a gépezet, de akkor nagyon: a közel 1800 darabos szovjet és 300 darabos NDK megrendeléssel együtt
több mint 2300 modern külsejű, de laprugós 255-ös készült
és ez a lendület később sem tört meg. A városi/elővárosi 266-osból 1974-ben gyártottak először jelentősebb, 355 darabos mennyiséget, amely soha meg sem közelítette a 255-ösét.
Az Ikarus 200-as - ötven évvel a megszületése után - részben még mindig hozzátartozik az ország és a városok utcaképéhez, bár szinte mindenhol megindult a selejtezésük. Az 1990-es évek végén a típust megpróbálták formailag modernizálni a Classic kivitellel, de a lényegen akkor sem változtattak. Ahogy az is vitathatatlan, hogy tartósságával, univerzális felhasználhatóságával, exportsikereivel a 200-as család a magyar járműgyártás méltán ikonikus mérföldköve.