Éppen általános hatodik osztályba mentem, amikor az Autópiac című újságban megjelent a Trabant 1.1-es modell első tesztje. A próbarendszámos fehér limuzin akkor, 1990-ben igazi különlegességnek számított, ezt 2017-ből visszatekintve már szinte fel sem lehet fogni. Az 1964-ben bevezetett 601-esnek ugyanis ez volt az első és egyetlen érdemi átalakítása, amely akkor történt, amikor hazájában már senki sem volt kíváncsi a zwickaui modellre.
A németek számára kinyíltak a határok, a drágán adott négyüteműn csak nevettek az elődmodellre még tíz éveket váró keletiek, és inkább beültek a nyugati "rokonok" levetett Opeljeibe, Volkswagenjeibe vagy Fordjaiba. Nálunk viszont kevésbé volt rossz megítélése a Trabantnak akkortájt,
nem véletlen, hogy hozzánk passzolták el a legtöbbet a négyüteműből.
Az autópiacos tesztautót is mindenki bámulta, köré csődültek az emberek minden megállásnál.
Visszatérve egy pillanatra a típus modernizálására, az nem a gyári fejlesztőrészlegen, hanem a pártfunkcionáriusokon múlt. Mint Matthias Röcke Trabant-story című könyvében is olvasható, már a hetvenes évek elejétől kezdve több ígéretes tanulmánymodell megjelent a színen, ferdehátú kialakítással, négyütemű motorral, elöl McPherson-futóművel.
A P603 volt a kezdet, majd úgy tűnt, a csehszlovákokkal és a Wartburggal közösen jöhet ennek a némileg áttervezett változata, a P760, s utoljára érkezett a P610, amelynek legutolsó fejlesztésének, a C típusnak 1982-től kellett volna legördülnie a szalagokról. De egyik modell gyártásba vételét sem sikerült kiharcolnia a VEB Sachsenring Automobilwerke Zwickaunak, azaz a keletnémet vállalatnak.
Végül a Volkswagen hozta el a várva várt változást, de későn, és még a legelvakultabb Trabant-hívők sem tudtak örülni az új jövevénynek. A wolfsburgi cég egy "otthon" már
feleslegessé vált motorgyártó sort vitt a karl-marx-stadt-i Barkas-gyárba
a nyolcvanas évek második felében, de az 1,1 és 1,3 literes licencmotorok mellé a pénzhiány miatt már nem készültek el az új karosszériák (csupán az 1:5 arányú tanulmánymodellek születtek meg).
Így maradtak a régi, némileg modernizált fazonok: 1988-tól a Wartburg 1.3, 1990-től pedig a Trabant 1.1 nyugdíjazta a kétütemű erőforrással hajtott változatokat, egy rövid ideig nálunk a Merkúr még párhuzamosan árulta őket. Készült a Barkas is a nagyobbik nyugatnémet szívvel B1000-1 néven, de mindössze 1900 példányban - a többi furgon négyüteműsítését a tulajok végeztették el, általában használt négyütemű motorral.
Érdekesség, hogy a kisebbik, 1043 köbcentis, 40 lovas, acélblokkos és alumínium hengerfejes, szíjhajtású, eredetileg a VW Polóban is szolgáló OHC-négyhengeres (kódnevén BM820)
már 1988-ban kész volt, mégis vártak az autóval két évet,
amikor a berlini fal leomlása és a kicsit több mint 9000 nyugatnémet márkára belőtt ár már garantálta, hogy eladhatatlan lesz az új jövevény.
Egyébként a négyüteműt Trabit, amelyből a legtöbb forrás szerint kicsit kevesebb, mint 40 ezer darab hagyta el a gyárat (ebben benne van az Universal nevű kombi és a Tramp néven futó nyitott szabadidős változat is), a motoron kívül még nagyjából 700 új alkatrésszel ruházták fel, ezek nem kis része rögtön fel is tűnik a Trabant 601-est ismerők számára.
Új a kecses formáját elvesztő, immáron acélból készített géptető, más rácsozású a hűtőmaszk, a fém lökhárítókat pufibb műanyagok vették át.
A kezdetektől megosztotta a fanatikusokat a hátsó lámpa,
amely nemcsak osztásában más (alulra egy-egy tolatólámpát és ködzárófényt is betettek), hanem abban is, hogy nem fényezték színre, hanem egységesen fekete műanyag házat kapott, kvázi gyászkeretbe foglalva a továbbra is magas rakodóperemmel bosszantó hátfalat.
A felnik átmérője és szélessége nem módosult (13 és 4,5 col), de az osztókör 4x160 helyett 4x98-as, és a felni formája is teljesen új - szemben a négyütemű Wartburggal, amelynél maradt a kétütemű felnije). Mivel új motor mellé már nem fért oda a tank, így az a géptérből a csomagtartó alá (sérülékeny helyre) költözött, a mérete pedig 26-ról 28 literre nőtt.
A keletnémet mérnökök nem sokat pepecseltek a beöntőnyílással: vágtak egy hatalmas krátert a jobb hátsó sárvédőre, s abba illesztették a fekete (gyárilag nem zárható) tanksapkát; esztétikusabb lett volna, ha egy kis fedéllel lezárják a bemélyedést,
igaz, ezt duroplasztból elég nehéz lett volna kifaragni.
Idővel a visszapillantó tükröt is modernebb darabra cserélték.
Az utastérben is látható néhány feltűnő különbség. Például fejtámlák ágaskodnak az első ülésekből, automaták a biztonsági övek, vastag és puha karimájú a négyküllős volán. Persze aki nyomon követte a Trabant történetét, az tudhatja, hogy ezek már a kétütemű De Luxe változatainál megjelentek, viszont azok hozzánk nem jutottak el, így 1990-ben az átlag magyar vevő e kiegészítőket újdonságként élhette meg.
A műszerpult az 1.3-as Wartburgéhoz hasonló, az órák konkrétan azonosak az eisenachi rokonéval, s onnan származik a fűtés-szellőzés tolattyús szabályzópanelje, valamint a két szélső kerek légbeömlő is. Feltűnik, hogy a kilincsváltó a múlté, a Trabant fejlesztőcsapata által összerakott négysebességes váltó karja a padlóból nő ki, csökkentve ezzel az egyébként sem hatalmas lábteret.
Nem lett volna rossz, ha az erősen jobbra tolt pedálsort is kicsit balra igazítják, hiszen így a gázt nyomó jobb lábnak (főleg ha langaléta sofőrt ültetnek a vezetőülésbe) útban lehet az egyébként kézre eső kar.
A hátsó laprugó már 1988-ban eltűnt a kétüteműekből,
míg a négyüteműekből elölről is száműzték a keresztlaprugós, függőcsapszeges megoldást, helyét modern, McPherson-rugóstag váltotta fel keresztstabilizátorral, sőt, a dob is tárcsafékre változott az első tengelyen.
Tesztalanyunk különleges darab. Első pillantásra csak egy a limuzinok közül, ám gyári állapotú, azaz 1990 októberében lényegében így gördült le a szalagról Zwickauban. Második gazdája, Balázs büszkén mutatja a rozsda szempontjából kritikus pontokat, így az első küszöbök és a taposólemez környékét, az első teleszkópok felső bekötéseit, a csomagtér padlóját: mindenütt gyári kék fényezést és makulátlan acélt találunk. Órája mindössze 72 ezer kilométert mutat, mindig garázsban tartották, s télen sosem használták, ennek is köszönheti remek kondícióját.
A kétütemű után megdöbbentő a csend a kabinban. A gyári leírások szerint nagymértékben csökkent a menetzaj, s ez nemcsak a halk négyüteműnek, hanem a tűzfalon és a géptető belső felén megbújó szigetelésnek, illetve a taposólemezekre, valamint a csomagtér padlójára ragasztott bitumenes lapoknak is köszönhető.
Ha a Weber-licenc porlasztó (BVF 32 TLA/32F) nincs jól beállítva, akkor az autó hajlamos nagyokat kortyolni a benzinből, de ennél a példánynál ilyen problémát nem tapasztalni, városon kívüli 80-90-es tempónál megelégszik 6 literrel.
Egyébként hibaforrás lehet az automata szívató,
mert ha elromlik, hidegen fulladozik a motor, ám itt erről szó nincs: két nyomás a gázpedálon, és szépen duruzsol a motor, még a hidrotőkék sem kalapálnak, bár ez ismerős jelenség a négyütemű sofőrjének (jellemző, hogy nem rögtön, csak néhány kilométer megtétele után halkul el a zaj).
A szűk első sorban két termetes felnőtt már beszorítva érzi magát, közel van a szélvédőkeret és a B-oszlop is, ráadásul a hetvenes évektől kezdve alkalmazott rövid ülőlapú ülésben nagyon hamar elfárad az ember. A 2020 mm-es tengelytáv miatt a hátsó sor kisgyermekeknek lehet csak jó, itt a kerékdobokat burkoló oldalpanel is korlátozza a helyet.
Szépen veszi a fordulatot az 1,1-es gép, a 74 Nm csúcsnyomaték 3000/perc fordulattól él (a kétüteműé 55 Nm volt, a 700 kilós duroplaszt autócska 80 km/óráig igen fürge.
Aztán a légellenállás miatt elvész a lendület,
és a száguldozást a kétütemű örökségeként megmaradt hátsó futómű sem támogatja: nem valami finoman rugózik az alsó háromszöglengőkaros szerkezet, a könnyű hátsó traktus miatt erős bólintásokkal veszi tudomásul a nagyobb keresztbordákat.
A Trabant-fejlesztésű négygangos, szinkronizált padlóváltó nem éppen precíz, kapcsolni sem túl könnyű, pedig ez még újszerű - képzelhetjük, milyen egy sokat futott példányban. Talán jobb lett volna, ha az NDK-s csapat megveszi az eredetit a motorral együtt a Volkswagentől. A tárcsa-dob alapú fékrendszer érezhetően erősebb, mint a kétütemű négydobosa, de a szervorásegítés azért jól jönne.
Az 1.1-es Trabant 1991 tavaszáig készült, s bár Magyarországra érkezett a legnagyobb mennyiség e típusból, mára
nálunk is csak néhány száz példány maradt forgalomban.
Németországban szinte nincs is belőle, nem véletlen, hogy az ilyen példányokért sok pénzt megadnak a nosztalgiázni vágyó egykori keletnémetek - és nemegyszer tőlünk vásárolnak, főleg a kint ritka limuzinokból.
Műszaki adatok - Trabant 1.1 (1990)
Motor: négyütemű, négyhengeres, vízhűtéses, OHC-vezérlésű benzinmotor, elöl keresztben beépítve. Hidraulikus szelephézag-kiegyenlítés, hengerenként két szelep. Esőáramú BVF 32 TLA/32F karburátor. Hengerűrtartalom: 1043 cm3. Furat x löket: 75,0x59,0 mm. Teljesítmény: 40 LE, 5300/perc fordulaton. Nyomaték: 74 Nm, 3000/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú, teljesen szinkronizált kézi váltó, elsőkerék-hajtás. Egytárcsás száraz kuplung.
Felfüggesztés: elöl McPherson-rugóstag keresztstabilizátorral, hátul alsó háromszög-lengőkar tekercsrugókkal. Elöl tárcsa-, hátul dobfékek, kétkörös fékrendszer. Fogasléces kormánymű.
Felépítmény: kétajtós, önhordó acélkarosszéria, duroplaszt (műanyag) és acéllemez külső burkolatokkal. Hossz x szélesség x magasság: 3521x1528x1420 mm. Tengelytáv: 2020 mm. Saját tömeg: 700 kg. Csomagtér: 415 l. Gumiméret: 145 R 13.
Végsebesség: 125 km/h. Fogyasztás (vegyes): 8 l/100 km.