Az 1950-es évek elején elindult olasz gazdasági csoda (Miracolo Economico) ellenére a családok zöme még a 60-as évek kezdetén sem engedhette meg magának az autót, pláne nem az újat. A Fiatot akkor irányító Vittorio Valetta a márka zseniális főkonstruktőrét - a kezdőként az 1936-os ős 500-ast, a Topolinót, majd az azt 1955-ben leváltó 600-ast is megrajzoló - Dante Giacosát és csapatát megbízta egy elérhető árú, négyüléses népautó megtervezésével.
Giacosa több elképzelést is végigszámolt és meg is rajzolt,
volt köztük keresztmotoros, bokszer, OHC- és OHV-vezérlésű, meg víz- és léghűtéses is. Végül a költségvetési szigor hatására a léghűtéses, kéthengeres, OHV-vezérlésű és 500 köbcentis (13,5 lóerős) soros farmotor győzött: a mindössze 2,97 méter hosszú, és menetkészen is csak 485 kilós új 500-ast 1957 júliusában mutatták be Torinóban.
Az első sorozat az 500 N (Nuova) nevet kapta, de spártai felszereltsége ellenére még mindig nem volt elég olcsó, így (állítólag a Fiat-vezér Giovanni Agnelli nyomására) Valletta megpróbálta további műszaki spórolásra bírni Giacosát. A feladat nem volt könnyű, de a műszaki csapat megoldotta, így 1957 őszén, apró módosításokkal már 500 N Economica néven kínálták a Fiat legolcsóbb és legújabb modelljét. Az első komolyabb fejlesztés 1960-ban, az 500 D-vel jött, a korábbi Sport változat 479-ről 499,5 köbcentire növelt motorjával és 17,5 lóerővel.
A részletek tovább finomodtak, kényelmesebb (és ledönthető) lett a hátsó ülés, nőtt a csomagtartó, az extralistán pedig megjelent a rádió is. Az újabb modernizálás az F-sorozat képében 1965-ben jött, már előrefelé nyíló ajtókkal (érdekes módon a Giardiniera nevű kombi egészen gyártásának végéig, 1977-ig hátrafelé nyíló maradt), és rengeteg módosítással: még a szélvédő is megváltozott,
a motor új vezérléssel 18 lóerősre erősödött,
a csomagtérben terpeszkedő tank pedig 21-ről 22 literesre nőtt.
A szögletes műszerfalas 500 L–t (Lusso) 1968-ban mutatták be, majd 1972-ben jött az 500 R (Rinnovata), utóbbi egészen a típus gyártásának végéig, 1975 augusztusáig futott.
Az utódot, a 126-ost már 1972-ben bemutatták,
így a két modell több mint két évig együtt szerepelt a kínálatban. Az 500-asból teljes pályafutása alatt (csak a Fiat-emblémával) több mint 5,2 millió készült, egy keveset érdekes módon még a kétszer ekkora országúti óriáscirkálók otthonába, az USA-ba is exportálták.
A nép ajkán szülőhazájában gyakran csak Cinquino-ként (Ötöske) emlegetett kisgép általunk kipróbált példánya az F sorozatból való, így már 18 lóerős. Tulajdonosának korábban is volt 500-asa, autodidakta módon (kényszerből) azon tanulta meg a házi autójavítás és karbantartás fortélyait. Néhány évnyi Fiat-mentes élet azonban elfeledtette vele a műszaki szörnyűségeket, így vett itthon egy törött karosszériát, Németországból pedig egy bontóba szánt, de komplett autót - ezekből lett ez az 500-as.
Egy karosszériás rendbe hozta a bódét, a tulajdonos pedig beépítette a mechanikát.
Több évig használta télen is, így a karosszéria gyorsan elrohadt,
nem volt más választás, mint a teljes és alapos felújítás - több mint öt évig tartott a munka. De most él és virul! Aki ült már a műszaki rokon (és utód) Kispolszkiban vagy az eredeti Fiat 126-osban, annak nagyon ismerős a jellegzetes zakatolás.
Gyerekekre méretezett vékonyka ülésekben ülünk „vállvetve”, a hely minden irányban szörnyen szűk, előttünk szimpla vaspult, hátunk mögött a soros kéthengeres motor, ami alapjáraton is eléggé rázza a kasztnit. Az elöl keresztlap-, hátul csavarrugós, független futómű is inkább a sima utakat szereti, mifelénk értelemszerűen vesztésre áll az úthibák ellen.
Öregesen veszi fel a sebességet, s bár papíron 95 km/h a vége, eddig nem merészkedtünk: 70 körül még kellemesen, igaz, azért elég zajosan utazik.
A sebességváltás melós, a váltó nem szinkronizált
(a gyártás végéig nem lett az), viszont mivel elöl kicsi a tengelyterhelés, könnyű forgatni a vékonyka, ám nagy átmérőjű kormányt. A fékeket a tulaj szerint nehéz volt beszabályozni, de már jól működnek, nem húz velük az 500-as semerre, a kis kerekek mögötti pici doboktól nem várható látványos produkció.
500-asozni jó! Főleg persze a valójában erősen félreértelmezett „dolce vita” hangulat miatt, mert műszaki paraméterei alapján az 500-as sosem volt igazán komoly szerkezet (más tészta volt hasonló kasztniban az igényes osztrák Steyr Puch technika). Bájos formája mellett a filmek tették igazán kultikussá, a Vespa mellett az olasz nagyvárosok emblematikus járművévé. Nagy karrier ez a szegény ember egykori szerény kisautójának, és meg is látszik a jó állapotban mára hét számjegyű árakon.
Műszaki adatok - Fiat 500 F (1968)
Motor: soros kéthengeres, kényszerléghűtéses, OHV-vezérlésű, hátul hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 499,5 cm3. Furat x löket: 67,4x70,0 mm. Kompresszió: 7,1:1. Teljesítmény: 18 LE, 4600/perc fordulaton. Nyomaték: 30,5 Nm, 3000/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú kézi váltó (szinkron nélkül), hátsókerékhajtás.
Felfüggesztés: elöl felső keresztlengőkaros, keresztlaprugós független, hátul trapéz lengőkaros független, elöl-hátul hidraulikus lengéscsillapítással. Hidraulikus működtetésű dobfékek, egykörös fékrendszer.
Felépítmény: kétajtós, négyüléses, zárt, önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 2970x1320x1325 mm. Tengelytáv: 1840 mm. Saját tömeg: 485 kg.
Végsebesség: 95 km/h. Tank: 22 l.