Nem is olyan régen még az olyan luxuskategóriás presztízsmodellek, mint az Audi A8, a 7-es BMW, a Jaguar XJ, a Lexus LS és a Mercedes S-osztály hossza érte csak el az 5 métert, és ugrotta át a szuperigényes, egyben a „pénz nem számít” elven gondolkodó autóvásárlók ingerküszöbét. Mára az egy mérettel kisebb, felső-középosztályos üzleti limuzinok (A6, 5-ös és társaik) is felnőttek a feladathoz.
A konzervatív Jaguar is követte a haladók példáját, s a retró húrokat pengető S-Type után 2007-ben az első, 2016-ban pedig immáron a második XF szériát húzta elő a kalapból. Sem a centikkel, sem pedig a csábító részletekkel nem fukarkodott, a tavaly debütált új generációs Sportbrake, azaz kombi változat például alig 45 milliméterrel marad el az 5 métertől.
Ha a sikert hosszúságban mérnénk, osztályának eminense lenne, ám a könyörtelen statisztikákban az értékesített mennyiség számít. E téren pedig még van hová felfejlődni az XF-családnak, akárcsak a Jaguar paletta egészének. Az évi 2 milliós darabszámokat karcoló Audi, BMW, Mercedes-trió mellett
a különc brit gyártó jelenleg a százezres álomhatár felé igyekszik kitartóan.
Ám ha nem is pont az XF, de a vonzó SUV-kínálat és a friss elektromos I-Pace biztosan látványosat tol majd az eladásokon.
Magyarországon ugyan a mai napig a német óriások uralkodnak, de - a tinédzserkorú példányoktól eltekintve – ahogyan fiatalodik az évjárat, úgy színesedik a márkaösszetétel. Ráadásul egyre inkább helyükre kerülnek a dolgok: a gengszteres felhangok elhalkultak, az öltönyös, kosztümös elit ugyanis jogszerűen is hozzá tud jutni a státuszához, az anyagi szintjéhez méltó méregdrága szimbólumokhoz.
Merthogy a vagyonos réteg az autóját is egyfajta öltözék kiegészítőként választja, hangsúlyozva a stílusát, ami ugye maga az ember. Ahogyan Esterházy Péter találóan megfogalmazta: „egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá”.
A Jaguar mindig hű maradt magához,
még ha a vásárók el is pártoltak a '80-as és '90-es években megbízhatósági problémákkal küzdő gyártótól.
És, hogy mit takar az önnön hűsége? A 2007-es nagy dizájn- és tulajváltás (Ford helyett Tata konszern) óta is konzervatív és külön utas Jaguar a technokráciát meghagyta a műszaki csúcsokat döntögető német-japán mérnököknek és rajongóiknak, hogy ma is az arisztokrácia kiszolgálására összpontosíthasson. Pontosan úgy, ahogyan régen, igaz, már kisebb kategóriák felé is nyitva.
Mindazonáltal a második generációs XF műszakilag tisztességes konstrukció,
alumínium szerkezete majdnem 2 mázsával teszi könnyebbé,
mint ha hagyományos acélból készülnének karosszériájának teherviselő és borítóelemei. A tesztautóban dolgozó méretcsökkentett, kétliteres Ingenium dízel a változó geometriájú turbójával, 240 lóerőt és 500 Nm nyomatékot állít hadrendbe, mindössze 5,8 literes szabványos átlagfogyasztás mellett.
Természetesen az aktív és a passzív biztonság is megfelel a legmagasabb elvárásoknak, mi több, a széria és feláras komforttételek átnyálazása is elvesz egy komplett délutánt az ember életéből. Összességében azonban hiányérzetet okoz a tény, hogy nincs igazán olyan egyedi és új megoldása a nagyvadnak, amire joggal kaphatnánk fel a fejünket.
Szerencsére a kifogásolható dolgok sem szemet szúróak.
Legnagyobb fájdalmat talán az eklektikus műszerfal és a látómező alatti utastéri anyagok helyenként kommersz minősége okozza, amely elsősorban a 18 milliós vételár tükrében probléma. Ennyi pénzért legyen már minden tökéletes!
Bár erősen szubjektív s ennélfogva nem egyhangú vélemény, mindenesetre az analóg főműszerek helyére beépített digitális kijelzőpanel felbontása és grafikája is rangon alulinak hat. Utóbbin annyit lehet javítani, hogy sport módba kapcsolunk, amikor is vörösre vált a háttér és megtelik élettel a vezető közvetlen környezete. Indításkor a váltógomb kiemelkedése is látványos műsort ad.
Menet közben szerencsére a legszigorúbb kritikus is elmosolyodik. Örömre ad okot például az érezhetően fickós gyorsulás (0-100 km /h: 6,7 másodperc), a rugalmasság,
na meg a tesztünkön mért 8,1 l/100 km-es fogyasztási átlag.
Úgy, hogy zömmel sportállásban és odalépegetős stílusban használtuk.
Ekkor nyer ugyanis értelmet az erő, továbbá a kifinomult technika, beleértve az adaptív légrugózást, a villámgyors nyolcfokozatú automataváltót, az összkerékhajtást és a vezetősegédek hadát. Eco és normál üzemmódban elég semmilyen a viselkedése, sportban viszont minden egyes gázadásra megfeszülnek az izmai, és oly nyersen kommunikálja az erejét, mint egy vérbeli ragadozó.
Autópályára vagy sűrű országúti forgalomba érve aztán a vezető lenyugszik, s a Jaguar is elcsendesedik;
kevés hatékonyabb vérnyomáscsökkentő létezik nála.
Utasait varázsszőnyegként ringatja, miközben kirekeszti a rohanó, zakatoló külvilágot, és a városi útjait oly gyakran kísérő sóvárgó, irigy tekinteteket sem kell elviselni.
Sokan pont ezért veszik: tudják, hogy mindenki felfigyel rá. És azt sem bánják, hogy azért drága, mert ritka, és nem pedig fordítva, hiszen azt gondolják, hogy ettől még nem rossz autó. Tulajdonképpen igazuk van, a nem-német mezőnyben pedig nincs vetélytársa. Egyetlen kivételtől, a Volvo V90-től eltekintve, bár a D5 AWD csúcsmodell lényegében ugyanennyibe kerül. Ugró nagymacska nélkül.