A Renault-nál a farmotoros 10-es és a nagyobb, jóval drágább R16-os között már a 60-as évek közepén is nagyon hiányzott egy áthidaló modell. A modern vonalú, orrmotoros és elsőkerék-hajtású R12-es csak 1969-ben érkezett meg, hosszában álló motorral és merev hátsó futóművel. Az OHV-vezérlésű erőforrás az R10-től származott, de 1,3 literesre növelték, így 61 lóerőt tudott.
Egészen 1980-ig (azaz még az R18-as 1978-as megjelenése után is) gyártották, így összesen közel 2,5 millió példányt adtak el belőle. A sportos változat elkészítését Amédée Gordini műhelyére bízták, a Viry-Châtillonban működő üzemben az R16-os immár alublokkos, 1,6-osát építették a gépekbe.
A ralipályákra szánt autók 125 lóerősek voltak,
és két duplatorkú Weber karburátor etette őket, a fékek elöl-hátul hűtött tárcsák, a rugókat keményebbre, a lengéscsillapítókat pedig feszesebbre hangolták.
Romániában, Mioveniben 1968-tól szereltek össze R8-asokat Dacia 1100 néven, ezeket váltotta le az R12-es helyi változata. A fronthajtású Dacia 1300-asban kezdetben sok volt a francia elem, de ezek számának gyors csökkenésével a minőség is rohamosan romlani kezdett. Az első sorozatokat egyébként még 1185 köbcentis (48 lóerő) motorral gyártották, csak ezután jöttek a nagysorozatú 1,3-asok és a már emlegetett 1,6-os (72 lóerő) utcai változata.
Az 1969-es bukaresti bemutató után egy évvel már megjelent a kombi, majd a Pick-Up is, utóbbi 2006-ig gyártásban maradt (hátsókerék-hajtással vagy 4x4-ként).
A francia R12-es kimúlásával a Dacia tovább élt,
1983-ban felfrissítették, és megjelent az 1410 Sport coupé is, alacsonyabb tetővel, kétajtós karosszériával. Míg a legtöbb változat – a Merkúr révén – hozzánk is eljutott, addig a sportmodellből tudomásunk szerint, egy sem kapott magyar rendszámot.
Még szokatlan formájú ötajtós is készült belőle (a szocialista hatchback-történelemről itt olvashat), sőt, Dacia 1310-es utolsó sorozatait már befecskendezős motorok vitték, egészen addig, míg 2004. július 21-én le nem gördült a szalagról az utolsó. A román gyárban összesen 1 959 730, R12-es alapú Daciát készítettek, mielőtt elindult volna a Logan gyártása.
A román üzlettel csaknem egy időben, azaz már 1969-ben a Renault és a török Yapi Kredit Bank megalapította az Oyak-Renault gyárat, ugyancsak R12-esek licencgyártására. A törökök – a románokkal ellentétben – nagyon is törekedtek az összes francia fejlesztés mielőbbi átvételére; a Toros néven (a Taurus hegységre utalt a név) készülő modellből a négyajtóssal egy időben, 1971-ben megjelent a kombi is.
A Torost nagy darabszámban exportálták Észak-Afrikába
és a Közel-Keletre is, az emissziós szabályok azonban 2000-ben kivégezték típust.
R12-eseket Ausztráliában is gyártottak: Melbourne egyik külső kerületét – a sok német bevándorló miatt - Heidelbergnek hívták, itt építették meg az összeszerelő üzemet, és 1,3 l-es, 61 lóerős motorral gyártották a típust, kizárólag Renault néven. Az autókat az anyagyárból odaszállított készletekből állították össze, de egyes elemek (például az ülések) helyi beszállítóktól származtak.
Egy ráncfelvarrást is megélt az angol piacra szállított jobbkormányos modellek fejlesztéseit követő gép: 1978-ban négy első fényszórót kapott, 1,4-es lett a motorja és erősebb a futóműve (az Alpine-féle francia tuningváltozatból származott) –
ekkor már Renault Virage néven futott.
Érdekesség, hogy az ausztrál üzlet mellékágaként Új-Zélandon is raktak össze Virage-okat, szedánokat és kombikat is, meglepően magas, nagyjából 50 százalékos helyi beszállítói aránnyal (beltér, akku, hűtő, üvegek stb.).
A tervezéssel egy időben a Willys–Overland brazil ága is megvette az R12 gyártási jogait, de
az üzem közben a Ford do Brasil tulajdonába került,
a fordos mérnökök pedig már 1968-ban – azaz a franciaországi bemutató előtt – átszabták a modellt. Így született meg a Ford Corcel és a Del Rey, de a technika minden részletében Renault maradt.
Érdekes, hogy ennek ellenére Argentínában és Kolumbiában az eredeti R12-est gyártották 1971-től 1994-ig, illetve 1973-tól 1981-ig, eleinte 1,3-as, majd 1,4-es, végül 1,6-os motorokkal – az utolsó öt évben már légkondit is lehetett rendelni. Dél-Amerikában is versenyeztek R12-esekkel, de nem a híres Gordini-mintájúakkal, hanem az Alpine-félékkel: az R5-ösök turbós, 110 lóerős motorjait szerelték ezekbe.
Az akkortájt Rhodesiának hívott Zimbabwe vezetői is már a '70-es évek elején szemet vetettek az Renault limuzinra, de ők kabriót szerettek volna, helyben gyártott műanyag karosszériával és 15 centivel megemelt hasmagassággal.
Egy antilopfajtáról, a Duikerről nevezték el,
ám végül csak kettő készült el. Az R12 különböző változatait sok más helyen is gyártották: Chilében, Kanadában, Mexikóban, Spanyolországban, Venezuelában és Belgiumban.