A különleges konstrukció akkor vált kivitelezhetővé, amikor Richard Trevithicknek, a gőzmotorok és mozdonyok egyik pápájának sikerült kifejlesztenie egy nagynyomású gőzgépet. A világ első önjáró társaskocsiját, a London Steam Carriage-t is ő építette 1803-ban. A háromkerekű, egyhengeres szerkezet nyolc utassal a fedélzeten furikázott, de néhány nap után összetört.
Trevithick minden pénzét a kocsiba ölte, így nem tudta helyreállíttatni,
a kísérlet azonban számos feltalálót és konstruktőrt ihletett meg.
Az 1830-as évekre már mintegy száz ilyen masina gurult a Brit-szigeteken, és akkortájt nyitották meg az első menetrendszerinti vonalakat is.
Elsőként Sir Charles Dance üzemeltetett járatot Cheltenham és Gloucester között, naponta négyszer. Maga is konstruált egy vontatóból és pótkocsiból álló szerkezetet, de járatain Sir Goldsworthy Gurney járműveit használta. Gurney 1825 és 1829 között több gőzbatárt is épített,
az egyik elérte a 35 km/h sebességet is.
A korabeli dokumentumok szerint legalább kettőt Skóciába, Glasgowba is küldött, de gyára hamarosan tönkrement.
Walter Hancock ennél jóval sikeresebben ügyködött: saját gyártmányú gőzbuszokkal utaztatta a népet Londonban és környékén, Paddington, Islington, Moorgate és Stratford érintésével, és gépeihez biztonsági kazánt is kifejlesztett (ez túlnyomáskor nem robbant, hanem repedt). 1829-ben készítette el az Infant nevű tízszemélyes buszt, amivel a London–Brighton járatot tartotta fenn.
1833-ban jött a nagyobb és kényelmesebb Enterprise, 1836-ban pedig a 22 személyes Automaton: ezzel
több mint 700 utat tett meg, és 12 ezer utast szállított összesen.
1840-ig megépítette az Era, az Autopsy és a German Drag nevű járgányokat is. A fent felsoroltak voltak a legismertebbek és a legjobban dokumentáltak, de rajtuk kívül számos más sikeres gép létezett.
A zsíros fekete füstöt és kormot okádó, robbanásveszélyes szörnyetegektől a lovak gyakran (néha a járókelők is) megvadultak, kazánrobbanásokról is vannak feljegyzések, és olyan esetekről is, amikor felborultak. Sok panasz érkezett rájuk, a lovas járatok tulajdonosai és a vasút is veszélyes konkurenciát látott bennük, ezért a viták egészen a Lordok Házáig eljutottak.
A lobbizás meghozta az eredményt: irreálisan nagy útadókat róttak ki a gőzkocsikra. 1865-ben jött a hírhedt „vörös zászló törvény", miszerint
a gőzkocsik előtt zászlós embernek kellett gyalogolnia
és figyelmeztetni a szembejövőket, a sebességet pedig 4 mérföld/órára (lakott területen 2 mérföld/órára) korlátozták. A gőzbuszok így gyorsan eltűntek az utakról, a belső égésű motorosokra viszont még várni kellett a századfordulóig.