A sportos Swiftekre gondolva azonnal a pörgős benzinmotorokra asszociál az autószerető ember: például a 80-as évek Swift GTi-jének legendás, 16 szelepes 1,3-asára, ami minden kibírt, 8000-ig pörgött és 115 lóerőt is ki lehetett belőle préselni.
Aztán a 2000-es évek közepén megjelent, újgenerációs „bukósisak” Swift Sport is sikeresen idézte meg az élményt a pörgős 1,6-osával, amely az első Swift Sportban még 125, aztán a másodikban már 136 lóerőt adott le.
Ezek a Swift Sportok a Twingo RS mellett a legjobb kis hot hatch-ek voltak a maguk idejében,
mert a futóművük többet tudott a motornál. Sokan ilyen autókban fejlesztették a vezetési tudásukat, amíg egy 200 lóerő körüli Clio RS-re vagy Corsa OPC-re mertek váltani.
Első látásra kis előrelépés az új, harmadik generációs Swift Sport 140 lóereje a 136-hoz képest, de ha hozzátesszük, hogy
a nyomaték közel a másfélszeresére, 160-ról 230 Nm-re nőtt
(ráadásul 4400 helyett 2500-as fordulatnál megjön), a tömeg pedig 1045-ről 965 kilóra csökkent, akkor már egészen másképp tekintünk az autóra. Ez a kocsi tényleg úgy indul meg, mintha tehetetlenség és turbólyuk nem létezne.
A turbós 1,4-es négyhengeres Boosterjet motor változatlan formában a Vitarában és az SX-4 S-Crossban is szolgál.
Talán azért is működik ilyen kulturáltan, mert eredetileg nem sportmodellbe tervezték.
Általában alig hallani, és ha pörgeti az ember, akkor is csak egy unalmas morgás jön ki belőle, ami se nem hangos, se nem sportos. Ez a simulékony viselkedés nem feltétlenül előny egy mokány hot hatch-ben, amiben a sportos akusztika általában a vezetési élmény egy jelentős részért felel.
Szinte teljesen néma a mutatós, sosem durrogó dupla kipufogó is, de pont ezért – illetve a nagy nyomaték, illetve a hosszabb váltó miatt - válik a Swift Sport autópályán, hosszabb távokon is kellemes utazóautóvá, ráadásul a futóműve is kevésbé tűnt pattogósnak a rövid menetpróbán, mint a réginek.
Az előző Swift Sportban könnyedén vette a fordulatot az 1,6-os szívómotor, és csak 7000 után tiltott le; az új Boosterjet szintén jól pörög fel, viszont
már 5000-nél levegőért kapkod, és 6000-nél vége is a dalnak.
Persze a nagy nyomaték miatt nem is kell agyonforgatni, már a középtartományban is jól húz, hamar fel lehet váltani, és visszaváltásokra is ritkábban van szükség.
A minimális tömeg és a korszerű, közvetlen befecskendezéses turbómotor előnye a kis fogyasztás: a Suzuki már az új, korábbinál reálisabb WLTP szabvány szerint is lemérte a vegyes fogyasztást, ami 5,94 literre jött ki, a régi NEDC szabvány szerint 5,6 liter lenne.
A magasan lévő vezetőülésből a pillekönnyű Swift Sport annál is fürgébbnek érződik, mint amire a 8,1 másodperces gyári gyorsulási adatból következtetnénk. Aztán bebizonyosodott a sejtésem:
a neten fellelhető, kérdéses hitelességű mérések szerint az új Swift Sport akár 7,4 másodperc alatt elérheti a 100 km/órát,
sőt, ahol automata váltóval is kínálják, ott 7 másodperc is elég neki. Bele sem merek gondolni, hogy a tunerek mit hoznak majd ki belőle, chiptuning segítségével a 200 lóerő és 6 másodperces gyorsulás sem tűnik elérhetetlennek...
De az erő egy hot hatch esetében nem elsődleges kérdés, a lényeg az irányíthatóság, az agilitás, amiben azért vannak hiányosságok. Az előző Swift Sporthoz képest a leadott kilók, a nyomtáv 40 mm-es növelése és a magasság 15 mm-es csökkentése mind-mind előnyös menetdinamikai szempontból, de az SSS még így is viszonylag
keskeny és magas, ami miatt bizony dől a kanyarokban.
De ez még nem lenne baj, mert a jó oldaltartású kagylóülésekben nem nagyon csúszkál az ember, és a dőléstől amúgy is gyorsabbnak érezzük a kanyarodást.
Inkább az nem tetszett, hogy a futómű hangolása túlságosan bolondbiztos, még kikapcsolt elektronikával sem lehetett megmozdítani a Swift farát kanyar közbeni gázelvétellel vagy agresszív kormánymozdulatokkal.
Olyan, mintha mindent az első tengelyével oldana meg, a régi Swift Sport ennél sokkal játékosabban viselkedett.
Van, aki örülni fog a változásnak, de aki egy ilyen autót vesz, az nagyobb eséllyel fogja hátrányként megélni, hogy nem tud a gázpedállal szűkíteni az íven. Tudomásul kell venni, hogy ez egy sínautó, ami foggal-körömmel ragaszkodik a kormánnyal kijelölt ívhez.
Amúgy a 195 mm széles Continental Sportcontactok rendesen tapadnak, ha pedig túl nagy tempóban esünk be egy kanyarba, a Swift az orrát kezdi el tolni. Ilyenkor olyan finoman fogja meg a menetstabilizáló, hogy sokan érezni sem fogják a beavatkozást.
Teljesen ki is iktatható az ESP,
engedékeny Sport állása nincs. Kikapcsolt állapotban érezni, hogy ehhez a nyomatékhoz már jól jönne egy mechanikus önzáró differenciálmű, mert szűk kanyarokban könnyen elpörögnek az ívbelső első kerekek, ami rontja a kigyorsítást.
Sajnos a kormányzásról és a váltóról sem tudok túl jókat mondani, mindkettő erősen átlagos: kormánymű közel 2,8-at fordul a két végpont között, viszonylag pontos, de kevés visszajelzést ad, a váltó pedig ugyan rövid úton jár, de gumis, nyúlós érzetű, és bőrborítást sem kapott.
A fékhatás a kis tömeg és a négy tárcsa miatt jó (100 km/óráról kevesebb, mint 36 méter alatt áll meg), de idegesítő, hogy már közepesen erős fékezésre is bekapcsol a vészvillogó. Viszont a pedálok elhelyezése legalább olyan, hogy visszaváltásnál könnyű sarokkal gázfröccsöt adagolni.
Listaáron 5,99 millió forintba kerül a Swift Sport, de a persze a Suzuki erre is nagy kedvezményt ad, így
5,49 millióért lehet hazavinni.
Még ez is jelentős áremelés az Esztergomban gyártott elődhöz képest, amit egymillióval olcsóbban kínáltak.
Legalább az extralistával nem kell vesződni, mert
csak egyféle, gazdag felszereltség létezik,
amiben az automata klíma, a LED-es fényszóró és hátsó lámpa, a navigáció, az adaptív tempomat, a radaros fékasszisztens és az ülésfűtés is benne van a sportos kiegészítőkön felül.
Csak az a baj, hogy ennyi pénzért már egy szintén 140 lóerős Ford Fiesta ST Line-t is meg lehet venni, ami egy fél kategóriával a Swift fölött van helykínálatot és minőségérzetet tekintve is, arról nem is beszélve, hogy a kategória legjobb futóművével és kormányzásával rendelkezik.