Ilyen fitt öregapja volt a Mondeónak – Ford Taunus TC3 veterán teszt
![Ford Taunus (1979) veterán teszt](https://cdn.origo.hu/2023/12/XV58YLGmBDAhlP41nWT4HkIesQhvqETSq7Rn_80KIKU/fill/1347/758/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzJhZmU1NDA4ZWM4MDQyNDA4NmI2YzI5YjlmYjQ4OGQ2.webp)
Az európai Ford – a németországi Taunus hegységről elnevezett – első sorozata 1939-ben jelent meg, és 1942-ig gyártották. Tíz évvel később indult az a széria, amit a gyárban „szerényen” csak M-nek (Meisterstück, magyarul: remekmű) neveztek el, a hozzárendelt számok (12, 15, 17, 20 és 26) a hengerűrtartalmat jelölték – igaz, a 26-os érdekes módon nem 2,6, hanem 2,3 literes volt.
A kisebb négyhengeresek (12M, 15M) a P1 (1952–1962), P4 (1962–1966) és P6 (1966–1970), míg a nagyobbak és a V6-osok (17M, 20M, 26M) a P2 (1957–1960), P3 (1960–1964), P5 (1964–1967) és P7 (1967–1971) gyári jelölést kapták,
laikusoknak nem könnyű eligazodni a típusnevek közt.
A Taunusok a sok év alatt rengeteg formaváltáson, fazonigazításon és technikai fejlesztésen estek át, de általánosságban elmondható róluk, hogy jól megszerkesztett, megfizethető és komfortos igavonók voltak.
A német műszakiságot amerikai stílusú vonalakkal ötvöző kocsikat jól fogadta a piac is, ennek egyik jeleként a nép beceneveket is kreált nekik. Orrdísze miatt a P1-es volt a „Földgömb-Taunus”, a legamerikaibb formájú P2-es a „Barokk-Taunus” vagy a „Repülő szőnyeg”, a jellegzetes orrú, ovális fényszórós P3-as pedig a „Fürdőkád-Taunus”. A P4-esnél a 12M-mel vezették be a legendás V4-es motort, 1964-től a V6-ossal kiegészülve ez lett a modellcsalád fő gépe.
Az összes évjáratra jellemző, hogy két- és négyajtós lépcsőshátú, illetve kombi formában is gyártották. 1970-ben, a TC sorozat megjelenésével új időszámítás kezdődött: jelentős változás és műszaki visszalépés, hogy
visszatért az egyszerűbben gyártható hátsókerék-hajtás.
Elhagyták a jellegzetes hangú V4-eseket is, helyettük jöttek a modernebb, Pinto-motorok, 1,3-as, 1,5-ös és 2,0 literes soros négyesek, illetve a kölni 2,0 és 2,3 literes V6-osok.
A típus teljes neve – Taunus-Cortina – mellett a motorkínálat is az angol és a német Ford együttműködésére utalt, a modell a briteknél Cortina MkIII néven futott. Az 1976 és 1979 között gyártott TC2 szériát simább vonalvezetésűvé és szögletesebbé kozmetikázták, de a motorválaszték és a technika lényegében változatlan maradt.
Az 1979-ben piacra dobott TC3 alig különbözött ettől, viszont még azt a kevés görbületet is kivasalták rajta, ami korábban megmaradt. Nagyobb, a sárvédőívekig kihúzott lökhárítókat szereltek rá krómozás és ütközőbabák nélkül,
megnőttek az első indexek és a hátsó lámpák,
ritkább lett a hűtőmaszk rácsozata. Ehhez a generációhoz tartozik tesztautónk, ezt a szériát gyártották Törökországban és Argentínában is.
Motorkínálata 1,3-as, 1,6-os és 2,0 literes soros négyhengeresekből, vagy 2,0 és 2,3 literes V6-osokból állt, a karosszéria két- és négyajtós szedán mellett ötajtós kombi lehetett. A váltó alapból négyfokozatú kézi volt, az automata pedig a kor szokásaihoz illően háromsebességes. A kompresszióval is variáltak, az 1,6-osból létezett 8,2:1-es sűrítésű (69 lóerő) és 9,2:1-es is (73 lóerő).
A Taunus mai gazdája bontott tégláért indult, amikor egy udvarban meglátta a ponyvával letakart Fordot.
Korábban is nézegetett már restaurálós videókat az interneten,
de komolyabban nem foglalkozott a veteránozással. Megtetszett neki az egyébként 13 éve álló, de jó állapotú gép, meg is akarta venni, de gazdája csak úgy adta el, hogy megígértette vele, rendbe hozza.
Első lépésként az elfáradt lengéscsillapítókat és a szilenteket cserélték ki, a hajtáslánc nagyjából rendben volt. Csak a motor dadogott kissé, de a karburátor beállítása segített. Új hűtőt és vízcsöveket szereltek be, és a fékek is teljes felújításon estek át. Jó és olcsó az alkatrészellátás, sőt több Ford-típusnak is csereszabatosak az alkatrészei.
Ennek ellenére voltak beszerezhetetlen darabok, ilyen az eredeti kormány, a bal oldali visszapillantó és néhány más apróság. Ezeket egy olcsó donorautóból kellett átszerelni, de más haszna volt:
a fényező homokszóráskor jól behorpasztotta a motorháztetőt,
úgyhogy nem lehetett kijavítani, az új fedél pedig többe került volna, mint a teljes alkatrész-Taunus – át kellett tehát adnia.
Érdekes a főfékhenger esete is: sehol sem találtak megfelelőt, végül egyenesen New Yorkból kellett megvenni. A karosszéria a bal hátsó sárvédő, a csomagtartó alja és az első szoknyalemez kivételével jó állapotban volt, a szakadt tetőkárpitot cserélni kellett, és napszítta, kiült ülésszövetek is mentek a kukába. Bár Taunus hétköznapi tömegmodell volt, a legtöbb már jó harminc éve roncstelepen végezte, így az elkészült mű igazi ritkaság az utakon és találkozókon.
A TC3-as elég nagy ahhoz, hogy négy felnőtt kényelmesen elférjen benne, napjainkban is alkalmas lenne mindennapi használatra, átlagfogyasztása sem vészes, 9,0 l/100 km.
Rásegítés nélküli kormányát nem nehéz forgatni,
de egy kis erő azért kell hozzá, a pedálok puhán járnak. Futóműve a közepesnél keményebb hangolású, így a kanyarokban is kellően stabil, nem ring. A feszes rugózás a rossz hazai utakon ráz, viszont sima autópályán és országúton is telitalálat.
A rövid váltókar könnyen jár és pontos, csak a hátramenetet kell időnként (főleg hidegen) keresgélni. Nem különösebben ámulatba ejtő a gyorsulás, de a nyomaték-karakterisztika a rövidlöketű motor ellenére kellemes,
60 km/h körül már jöhet a negyedik fokozat.
A rövid áttételek miatt azonban a kényelmesen tartható utazósebesség viszonylag alacsony: legfeljebb 110 km/h-ig elviselhető a zaj.
Az elöl tárcsa, hátul dob felépítésű, szervós, kétkörös fék működése hatékony, nem kell nagyon taposni a pedált, hogy a Ford megálljon, a mai forgalomban is nyugodtan közlekedhetünk vele. Sokan megnézik a különleges, kétajtós lépcsőshátú karosszériájú járgányt az utakon, amely fontos korszakot zárt le: utódja modern, gömbölyded, ferdehátú karosszériával és új típusnévvel, Sierraként érkezett.
Műszaki adatok - Ford Taunus TC3 1.6 (1979)
Motor: soros négyhengeres, OHC-vezérlésű benzines, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1593 cm3. Furat x löket: 87,7x66,0 mm. Kompresszió: 8,2:1. Teljesítmény: 69 LE, 5300/perc fordulaton. Nyomaték: 113 Nm, 2700/perc fordulaton.Erőátvitel: négyfokozatú kézi váltó, hátsókerék-hajtás. Felfüggesztés: elöl McPherson, hátul merev, DeDion-tengely, csavarrugókkal. Hidraulikus, kétkörös fékrendszer elöl tárcsákkal, hátul dobokkal, szervorásegítéssel.
Felépítmény: kétajtós, önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 4340x1706x1363 mm. Tengelytáv: 2579 mm. Tank: 54 l. Saját tömeg: 970 kg.
Gyorsulás (0–100 km/h): 15,0 s. Végsebesség: 150 km/h.
Még több veteránautó-teszt a Retro Mobil decemberi számában: