Minden változik, csak a Boltzmann-állandó
– állt egykori gimnáziumom fizikatermének egyik padján ez a firka, ami rövidesen önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. Éppen a rendszerváltás forrongó éveiben jártam középiskolába, s naponta alakult a történelem. A tantervi és az aktuális is. Elsőben még működött a KISZ, másodikban a Magyar Köztársaság égisze alatt ízlelgettük a demokráciát, az érettségit pedig már az első szabadon választott parlament ciklusának a felénél tettem le.
Szavazati jogom ugyan még nem volt, de 17 évesen és három hetesen megszereztem a B kategóriás jogosítványt. Szegény szüleim, akik mindezt finanszírozták, nem számoltak azzal, hogy a Lada Samara mellett tartott telekjáró Trabant kombi kulcsát innentől tőlem kell majd elkérniük. Amikor csak tudtam (persze mindig jutott rá időm), mentem vele a haverokkal. Ez már a második Trabi volt az életemben, az elsőre azonban nem emlékszem, mert 6 éves koromban megjött a Wartburgunk.
Mai fejjel azt is tudom, hogy a Trabant már akkor is a buszbérlet és az autó közötti láncszem szerepét töltötte be, s maradt meg ebben még hosszú-hosszú ideig. Az elmúlt évtizedig a szputnyikról elnevezett NDK-s kisautó az embernek és az emberiségnek egyaránt kis lépés volt.
Mindenki tudta, hogy szerény komfortot, biztonságérzetet és dinamikát ad,
sokakban kisebbségi komplexust okozva 120 km/h-ig skálázott sebességmérővel a látómező alján.
Ettől függetlenül a 2000-es évek közepén újabb Trabant került a kezeim közé. 19 ezer kilométerrel adta le egy Suzuki Swift vásárlásakor az első gazdája, és 20 ezer forintért szabadult meg tőle a márkakereskedés, ami először egy rokonnál, végül nálam kötött ki. Szép és jó volt, de túl sokat kellett használnom, ami frusztrált, mert szinte vadásztak rá az utakon a többiek, különösen a kisautók vezetői, akik végre emberkedhettek valakivel, aki még náluk is szerencsétlenebb.
Részemről is több tiszteletet és törődést érdemelt volna, de helyem és időm sem volt rá. Holott 80-90 km/h-s utazóval 5,7 litert fogyasztott, de hol a csomagtérzsanér, hol pedig a kuplungtárcsa adta meg magát.
Ugyanakkor Kassa és Bécs városát is sikerült elérni vele.
Végül 41 ezer kilométerrel, két év állás után került máshoz, aki valószínűleg az elsők között lovagolta meg a Németországban azóta is kitartó nosztalgiahullámot. Utólag már nagyon bánom.
Mára hatalmasat fordult a világ, soha nem látott megbecsülésnek örvend egy-egy felbukkanó példány a töredékére olvadt állományból. Szinte minden magyar egy nehéz kor szép emlékeként tekint rá – és meglepően sok külföldi is ismeri a Trabantot. Legismertebb változata, a 601-es kétütemű, kéthengeres, 26 lóerős, léghűtéses motorral 1964-től 1990-ig több mint 2,818 milliós darabszámban készült, és a vasfüggöny lebontásáról szóló híradók szereplője volt világszerte.
Végül 1991-ben szűnt meg végérvényesen az akkor már négyütemű, frissített 1.1 modell gyártása - hacsak a hírhedt 1995-ös török rendelés miatt újraindított szerelősoron összerakott 444 darabot nem számítjuk bele a történetébe. Mindenesetre akárhogy is csűrjük-csavarjuk az évszámokat,
a 31 év messze nem abszolút rekord az autóiparban.
Gondoljunk csak a VW Bogár 65, a Hindustan Ambassador 56, na meg a Lada Niva 43, a Citroën 2CV 42 és a Mini 41 évig nyújtott karrierjére.
Szintén négy évtizede ideje ontja Magna-Steyr gyára a Mercedes a G-osztályt, miközben a Land Rover Defender pedig 31 évig tartotta magát. A Mercedes és a Lada sorozatgyártása ráadásul a mai napig folyik, ugyanakkor ki gondolná, hogy a Ford T-modell sehol sincs a maga 19 éves periódusával, és a Fiat Panda is "csak" 23 évig húzta. Sebaj, itt a helyük a díszes társaságban a tavaly pont 50 évesen nyugdíjazott, favázas Morgan Plus 8 sportkocsival együtt.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!