Gyerekkori álomautó egy jobb telefon áráért - Mercedes 200 E használtteszt

Pár méterről, a megfelelő szögből, kicsit hunyorítva máig egészen jól néz ki szerintem

Folytatjuk az "autóvásárlás ész nélkül" című sorozatunkat, ezúttal a mindenki által lenézett Liana, illetve a taxi-Prius után egy igazi csemegével: a W124-es Mercedes sokunk álma, de a legtöbben eleinte nem tudtuk, később pedig nem mertük megvenni. Én most vettem egy nagy levegőt, és egy rozsdamarta 33 éves példányt. Tunkolni vágyók, katasztrófaturisták és kárörvendők: erre tessék!

Időnként teljesen irracionális módon viselkedem, nincs igazán szükségem autóra, de azért veszek egyet. Persze mit tegyek, ha a fejemet szétfeszíti a benne lévő lista: sok típust szeretnék birtokolni életem egy pontján, és azt látom, hogy ezek egy részét vagy mostanában teszem meg, vagy végleg elúszik a lehetőség, mert elfogynak, a megmaradt példányoknak pedig még az ingatlanoknál is sebesebben emelkedik az ára. A legtöbb hozzám hasonlónak 7-14 éves kora körül rögzült az utcakép, pontosabban annak meghatározó autói, amelyeket kisiskolásként csodáltunk a busz ablakából.

Nagyjából két-három évtizeddel később aztán ezek a típusok válnak a vágy természetes tárgyává, de előtte még át kell jutniuk a mélyponton, amikor a legolcsóbban hozzájuk lehet jutni.

Ekkorra nagy részük már elhasználódik, lejárt műszaki után előbb-utóbb célba veszi a bontót,

a gondosan megőrzött gépeknek pedig általában felfelé indul az értékük. Persze vannak olyan modellek, amelyeknél máshogy alakul az időszámítás, például azért, mert különlegesek (ilyenek például sportkocsik vagy kabriók), vagy mert gyártójuk a tervezett avultatás szabályaira fittyet hányva egyszerűen túl tartósra tervezték őket.

Sok-sok évtizededdel korábban (már a II. világháború előtt is, de különösen a német gazdasági csoda időszakában) kialakította jó hírét világszerte masszív és minőségi autóival a Mercedes-Benz, aztán a hetvenes és nyolcvanas évek alapozták meg az elpusztíthatatlanság mítoszát. Kár volt lerombolni az ezredfordulóra... A W124-es igazi ikon, számomra ez volt a nagybetűs autó, amivel a legmenőbbek közlekedtek, ráadásul telibe találta zsenge gyermekkoromat: tízévesen ültem először ilyenben egy bécsi ismerősünknél, és sose fogom elfelejteni, ahogy a csillag megemelkedett az orrán gyorsításkor.

Már nem zöldséges, még nem pápaszemes

Csakhogy hosszas győzködés után sem vett ilyet jó apám, helyette egy aranyszínű Ascona, később pedig egy hármas Golf hátsó ülésén kellett gyötrődnöm. Azóta is elérzékenyülök, amikor 124-est látok, és fél szememet évek óta a használt autós hirdetési oldalakon tartom, követve a piaci mozgásokat. Bizony, 2-3 éve látványos az áremelkedés. A 124-es azon a ponton van, hogy kezdenek túlsúlyba billenni a szép állapotú hobbigépek, a lecsúszott kőművesautók pedig nagy tempóban kopnak ki az utakról, a zöldségest (W123) felváltó széria egyre komolyabb megbecsülésnek örvend.

Ez a hullám a feleségemet még nem érte el, aki szerint egy ilyennek még az anyósülésére ülni is ciki, tehát nem is ül oda, de jobb ez így mindenkinek.

Mára a szebb Mercedesek egymillió forint felett, a kifogástalan állapotúak pedig inkább kétmilliótól indulnak,

de a csúcs 500 E a 326 lovas V8-as motorral (amit a Porsche segítségével fejlesztettek és gyártottak Zuffenhausenben) a tízmilliós magasságban mozog. A 124-es legendás típus, sokan ezt tartják az utolsó rendes Mercedesnek, amit az örökéletre terveztek, ezt bizony pápaszemes utódjáról, a W210-esről már nem lehet elmondani.

Népszerűségét jelzi, hogy 1984-től 1997-ig több mint 2,5 millió példányt gyártottak belőle, volt kupé, kabrió és kombi is, de nekem mégis a klasszikus szedán a kedvencem - még akkor is, ha sokan a taxit látják benne. A többszörös faceliftet megélt modell 1989 végén kapta meg a Sacco-deszkákat, az autótervezés történelmének emlékezetes oldalsó műanyag burkolóelemeit. Hatalmas volt a motorok választéka négy-, öt- és hathengeres benzinesekkel, illetve dízelekkel – utóbbiak szívó és turbós kivitelben is népszerűnek számítottak. Extralistája pedig hosszú volt, mint a Bűn és bűnhődés.

Teljesen működőképes, de támad a rozsda

Visszatérve az anyagi dolgokra: én nemhogy 10 milliót, de egymilliót sem szerettem volna első körben rákölteni. Inkább egy olcsó, de kompromisszumos példányt akartam, amivel meg tudom ismerni jobban a típust, és ha tulajdonosként is kölcsönös a bizalom, akkor könnyebben tudok egy hosszú távú befektetésben gondolkodni. Az elhatározástól nem telt el egy hónap sem, mire az egyik 124-es csoportban meghirdetett valaki egy eladó autót. 1989-es 200 E, vagyis alapmotoros, fekete belsővel, központi zárral és klímával, jelentős rozsdával, de teljesen működőképes állapotban.

Elmentünk megnézni és hát valóban, a rozsda nem volt szép rajta: a kerékjárati íveken, a hátsó lámpa környékén akadt belőle, de a legcsúnyább a jobb küszöb, ami ráadásul nehézkesen is javítható. Műszaki van még rajta, így van idő ezekkel foglalkozni,

de annyit én is tudok, hogy a rozsda eltüntetése az egyik leginkább idő- és pénzigényes feladat.

Az eladó egy nagyon korrekt, szerény úr, 15 éve az övé az egyébként eredetileg is itthon forgalomba helyezett autó, mindent tud róla, és ért is hozzá. Kézzel írott listát adott arról, miket cseréltetett rajta, gondos tulajdonosnak tűnik.

Sorolja a további hibákat is: a műszerfal világítása nem működik, a klíma kicsit gyengébben fújja a hideget (szerintem hibátlan) és a tetőablak nem nyílik. A motortér rendezett, olajfolyásnak nincs nyoma; látszik, hogy több alkatrész új, így a generátor, az olajgomba és az akku is. Bár vészesnek tűnik a rozsda első ránézésre, alulról sokkal jobb a helyzet, a padlólemezen szinte nincs is korrózió, a futóműelemek cibálásra sem kotyognak, a kipufogó is ép. Bár ebből az autóból jó eséllyel sosem lesz OT-s példány, ahhoz óriási ráfordítás kéne, de azért még évekig el fog gurulgatni.

Hibalista és a próbaút kellemes meglepetése

Teljesen elvarázsolt a belső tere, ugyanis hihetetlenül jó állapotban maradt meg, pedig nem mai darab, még a rendszerváltás és a német újraegyesítés előtt rakták össze. A kárpitok, a műanyagok szebbek, mint a saját egyéves Opelemben, ami azért elég nagy szégyen. Tisztaság és jó illat van benn, egyedül a kormány fényes borítása hámlott le egy picit, de ezt pár ezer forintból lehet orvosolni. Ebbe a körbe egy új váltógombnak is bele kell tartoznia, viszont a műszerfal nem repedezett, a fabetétek is épek, és ami a sok leharcolt példány után igazán üdítő: az ülések szövete is megkímélt.

A próbakörön csak magamban hüledeztem, hogyan lehet egy 32 éves autó ennyire finom és kulturált. Simán indul hidegen, a motor halkan ketyeg, a futóműve nem akar szétesni az úthibákon, a menetkomfort lenyűgöző.

A manuális váltó itt még négysebességes, de egészen 110 km/h-ig nem szűrődik be a motorhang a kabinba.

Hiába a rozsda és a bizonytalan jövőkép (egy 32 éves autónál bármikor, bármi történhet), elég gyorsan megegyeztünk. Így lett egy jobb telefon áráért enyém gyermekkorom istenített tárgya, kiálló csillaggal a motorháztetőn, ami azóta sajnos letörött, de pótolni fogom.

Mindez nyár elején történt, és mostanra 5000 kilométerrel mutat többet a számláló, ez alatt pedig nemcsak hogy egyszer sem robbant le, de igazából meghibásodás sem történt, ami számomra váratlan jóság. Vétel után egy nagytakarítás jött, amikor is kiderült, hogy mindkét első szőnyeg vizes, ez pedig nem az előző tulaj inkontinenciazavaraira vezethető vissza, hanem a félrezárt tetőablakra, ami nagy esőzésekkor bizony beázott. Egy kis manuális állítgatás után most szigetel a Schiebedach, a szivacsok végre kiszáradtak, a biztosítékokat pedig biztos, ami biztos alapon kicseréltem.

Nem tankolni kihívás, hanem műszakiztatni

Természetesen olajból és gyertyákból is újakat kapott, én pedig gondolkodom, hogy mit lehetne még megcsináltatni rajta. A teljes lakatoláshoz nagy levegőt kellene venni, főleg akkor érné meg, ha kurrens, hathengeres modell lenne. De milyen vezetni? Nekem meglepetés, hogy egy krisztusi korban lévő autó ennyire megfeleljen a mai elvárásoknak. A futóműve puha és ügyes, a kanyarokban sem akar leesni az útról. Utastere pazar és tele van vicces megoldásokkal, a műszerfalról egy gombbal lehet a hátsó utasok fejtámláit hátradönteni, az egykaros bajuszkapcsoló jó és helytakarékos.

Elöl tökéletes pozícióban tudok trónolni, pedig a kormányoszlop nem állítható; az ergonómia tökéletes, semmi felesleges, öncélú bohóckodás nincs.

Sok mai autó megirigyelhetné a kapcsolók működését, az anyagok súlyosak és tartósak.

Valahogy az egész autót körüllengi a jó értelemben vett patina. Még az alufelnik tökéletlensége is tetszik, és a rozsda nem szép ugyan, de az egész Merci kiállása és bája levesz a lábamról. Kétliteres benzinmotorja láncos vezérlésű, 118 lóerős, és egyáltalán nem mondható dinamikusnak, az autó karakterének megfelelő nyugodt vonuláshoz viszont elegendő.

Kellemes meglepetés a 7 litert közelítő fogyasztás vegyes használatban, ekkora testnél sokan csak egy dízeltől várnának ilyen értéket. Mindezek ellenére a 200 E további sorsa egyelőre ismeretlen. Egyfelől valamit jó lenne rajta hegeszteni, másfelől valójában nincs rá szükségem és a garázsba sem fér be. De hetente kétszer beleülni és menni vele mindig ünnep, fájna, ha nem lenne. Mi lehet a legrosszabb eset? Nem kap műszakit, vagy más okból egyszer csak rászánom magam és eladom. Azt viszont, hogy volt egyszer 124-esem, megismertem és sajátként szerettem, már soha senki sem tudja elvenni.