Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

II. A modern költészet pozíciója

A költészet kezdettől fogva valahol a személyességgel, az énnel volt kapcsolatos. Az "én" azonban, mint autonóm létező, mint fontos vonatkoztatási pont, amely köré az életünket építjük, meglehetősen késői fejlődés, az elmúlt néhány száz év következménye. Korábban ugyanis minden személyes a környezet, a közösség, az életet szervező transzcendencia dolgaira épült, és csak mintegy színezte az élet közös menetét. A modern ember azonban óriási váltást élt át, alapvetően megváltozott, mikor ez a személyesség, bensőség másodlagosból elsődlegessé válik, az élet egésze ennek a hangsúlyos centrumnak a működéseként bomlik ki. Talán Szent Ágoston volt az első, aki a bensőségnek ezt a szerepét érzékelte ("Ne fordulj kifele; fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság" - írta), de igazából a romantika kora volt az, amely a személyesség autonóm létét és meghatározó szerepét kifejezte. A 19. század második felének költészete, a pszichológia tudományának megszületése vagy éppen Freud pszichoanalízise mind ennek a folyamatnak a produktuma. A 20. század elejének ebből a szempontból az volt az újdonsága, hogy az én-t, a személyt nem a nevelődés, képzés eredményeként gondolta el, hanem mint önteremtő, önreflexív erőt. Joyce Ifjúkori önarcképe vagy Musil Törless iskolaévei című regénye ennek a fordulatnak a dokumentumai, e regények ifjú hősei elutasítják környezetüket, és saját belső világukból próbálják megteremteni önmagukat. Ez az a kor, amelyben az én, a szelf egy belső forma, szerkezet eszméjében jelenik meg.

A költészet ebből a szempontból kulcsjelentőségű. Az a modern korban megszülető bensőséges hang, amit lírának nevezünk, ennek a rendkívül jelentős fordulatnak a terméke, magának az autonóm énnek a sokfele hallható, de mégis itt, a versekben legtisztábban megformálódó hangja. A költészet egy olyan beszédmód, amely a személyességet dolgozza ki, személyes létünk létrehozza a lírát, és a líra segít személyességünket megragadni, elgondolni, elemeivel, összefüggéseivel szembesülni. A modern költészetet gyakran úgy határozzák meg, hogy az egy belső monológ kihallgatása. A 20. századi költő azonban sokszor már nem kezdeményezője, hanem tárgya, helye ennek a monológnak, és döbbenettel érzi, hogy belőle egy belső hang beszél, szóvá szilárdul általa valami olyan, ami addig kimondhatatlan volt. Bizonyos értelemben a költő maga is Másikként találkozik saját belső élményeivel, de ugyanúgy, ahogy mi, kései utódok az ő verse olvasásakor, már ő maga is úgy érzi, hogy ez egy boldogítóan vagy ijesztően ismerős másik.

Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.

- idézte ezt a pásztortánc-részletet József Attila 1934-es kötete mottójaként. Az alvilági dudás a mélységet persze önmaga lelkében, e lélek bonyolult, olykor pokolian kínzó szóvá, nyelvvé változtatásában érte le.