Valamennyien egy képzeletbeli "buborékban", a testünket körülvevő személyes térben érezzük biztonságban magunkat, ám ennek kiterjedése egyénenként és kultúránként nagyon különböző.
A Cognition című idegtudományi lapban közölt vizsgálatban Stella F. Lourenco, az amerikai Emory Egyetem pszichológusa és munkatársai első ízben vizsgálták, van-e összefüggés a személyes tér érzékelése és a klausztrofóbiára való hajlam között.
A klausztrofóbiát, vagyis a bezártságtól való félelmet a legtöbb ember megtapasztalja időnként egy alagútban vagy liftben utazva. Ám az emberek körülbelül 4 százalékában ez a szorongás kóros mértékű, nagy mértékben gátolhatja a normális életvitelt, pánikrohamokat okozhat és csak orvosi segítséggel enyhíthető. A súlyos klausztrofóbia gyakran egy korábbi traumatikus élmény miatt alakul ki, például ha az illető egyszer hosszú időre bent ragadt egy liftben, de vannak, akik ilyen élmény hatására sem válnak klausztrofóbiássá. A kutatók az egyéni különbségek hátterében álló agyi mechanizmusokra voltak kíváncsiak.
Hol a személyes terünk határa?
Neurológiai és viselkedési megfigyelések azt mutatják, hogy agyunk másképp dolgozza fel a testhez közeli térből származó információt, mint a távolibbakat. Amikor különböző távolságban lévő vízszintes vonalak felezőpontját kell megjelölni, a legtöbb ember a közeli vonalak felezőpontját túlságosan balra, a távoliakét túlságosan jobbra helyezi. Az, hogy a váltás milyen távolságban következik be, megbízhatóan tükrözi, mekkora az illető személyes tere.
Lourenco és kollégái a középpont-becslő feladatot 35 egészséges, 18 és 33 év közötti nővel végeztették el, majd a résztvevőkkel egy kérdőívet is kitöltettek, amelyben felmérték, mennyire hajlamos az illető a klausztrofóbiára. Azt találták, hogy azok, akiknek a középpont-becslő feladat alapján kisebb a személyes tere, hajlamosabbak a klausztrofóbiára. A kutatók szerint elképzelhető, hogy a személyes tér megnövelése - amely saját kutatásaik alapján lehetséges - a klausztrofóbia kezelésének hatékony eszköze lehet.