A legkorábbi borotválkozásra utaló leletek azok a kovakő pengék, amelyeket közel 30 ezer évvel ezelőtt használtak őseink. Ezeket a pengéket meglehetősen precízen tudták csiszolni, amire szükség is volt, hiszen a szerszám éle már rövid használat után kicsorbult. Azt ugyan nem tudjuk, hogy az ősember a szeméremszőrzet borotválására is használta-e a pengéket, de az biztos, hogy ezek képezik a modern eldobható borotvák ősét. I. e. 3000 körül már megjelentek a bronzból készült pengék, i. e. 1500 és 1200 között pedig már igen kimunkált, faragott nyelű, bőrtokban tárolt, bronzpengés borotvákat használtak.
Az intim szőrtelenítés a fennmaradt dokumentumok szerint az ókori Egyiptomban vált népszerűvé, amikor az egyik fáraó felesége sima bőrével, teljesen szőrtelen testével divatot teremtett. Innentől kezdve a felsőbb osztályokhoz tartozó egyiptomi nők kötelességüknek érezték, hogy a haj és a szemöldök kivételével egyetlen szőrszál se legyen testükön. A szőrtelenítéshez mézből és olajból (a mai cukorgyantához hasonló) ragacsos emulziót készítettek, és ezt kenték a szőrtelenítendő testfelületre.
A görögöknél szintén a sima és szőrmentes bőr lett a szépség egyik fokmérője, amit a korból származó szobrok is jól illusztrálnak: a női alakok intim területei mindig csupaszok, fanszőrzettel csak férfiakat ábrázolnak. A szőrmentes bőr olyannyira fontos kérdés volt, hogy szinte minden társadalmi réteg hölgy tagjai lelkesen szőrtelenítettek.
A rómaiak sem nézték jó szemmel az intim szőrzetet, ezért a lányok gyakran az első szőrszálak megjelenésekor megkezdték harcukat: a szőrtelenítésre speciális csipeszt alkalmaztak, emellett különböző gyógynövényekből (például földitökből) készült krémeket vagy gyantát is bevetettek. Feljegyzések szerint Nero római császár második felesége, Poppea naponta szőrtelenített, és ehhez olykor a „legmodernebb” kencéket használta, például gyantából, fehérborból, borostyánkivonatból, porrá őrölt viperából vagy denevérek véréből készült elegyet.
Az iszlám világban szintén fontos volt a hónalj és a nemi szervek környékének szőrtelenítése. A Szunna (Mohamedtől és közvetlen társaitól származtatott közlések és hagyományok, amelyek nem kerültek be a Koránba) szerint minden hithű felnőtt kötelessége, hogy a test tisztaságáért a szeméremszőrzetet és a hónaljszőrzetet egy számára megfelelő módszerrel eltávolítsa.
Ez a szokás átterjedt a muszlim befolyás alatt álló területekre is; a törökök például bűnnek tekintették, ha egy nő hagyja a szeméremszőrzetét elburjánzani, ezért a közfürdőkben külön helyiségeket alakítottak ki, ahol a nők megszabadulhattak nemkívánatos szőrzetüktől.
A reneszánsz kori nők egészen elképesztő módszerekkel szőrtelenítettek, de a 16. század második felében Medici Katalin az uralkodása alatt vallási okokból betiltotta az intim szőrtelenítést. Szintén nem volt divat szőrteleníteni a viktoriánus korban, bár renitensek ezekben az évtizedekben is szép számmal akadtak.
A 20. század első feléből származó felvételek tanúsága szerint az 1920-as és 30-as években a nők intim szőrzete a természetestől a teljes csupaszságig igen széles skálán mozgott, bár a szőrtelenítés ekkor sem számított erkölcsös tevékenységnek – ezért sokan titokban végezték. A nagy borotvagyártók felemelkedése aztán az intim szőrtelenítést is forradalmasította, és a reklámok megjelenésével a szeméremszőrzet borotválása is elfogadottabbá vált. A bikini elterjedése pedig egyenesen megkövetelte a bikinivonal karbantartását.
Innen már csak egy ugrás a múlt század vége, amikor az átmeneti természetesség után a férfimagazinokban egymás után jelentek meg a fazonra nyírt szőrzetű vagy teljesen csupasz nők, szinte kötelezővé téve az intim szőrzet eltüntetését (legalábbis minimalizálását). A szőrmentesség ellenzői ma is gyakran párhuzamot vonnak a teljes csupaszság és a pedofília között, az elmúlt évezredekre visszatekintve azonban úgy tűnik, hogy az intim testtájak szőrtelenítése ősidők óta a vérünkben van.