Nem véletlen, hogy sokan annyira szeretünk délután sziesztázni: egészen az iparosodásig, azaz a 18. század második feléig az volt a természetes, ha valaki kétszer aludt egy nap. A legelterjedtebb felosztás az volt, ha napnyugta után lefeküdt a család, majd három-négy óra múlva felkelt, tett-vett a ház körül, majd újra visszaaludt napkeltéig.
Ma a társadalom egyharmada szenved valamilyen alvási rendellenességben - ez a korábbi tendencia azonban bizonyítja, hogy az, ha valaki felébred az éjszaka közepén, nem biztos, hogy problémát jelent. A két alvás közötti éberség ugyanis hosszú évszázadokig, sőt, talán sokkal tovább égett bele az emberi szervezetbe.
A történelem során akár még afrikai és dél-amerikai törzsek feljegyzéseiben is találhatunk említéseket a megzavart alvásról, ahol gyakran első és második alvásként szeparálják a ma már egybeolvasztott alvási ciklust.
A történészek szerint az iparosodás előtti Európában is ez volt a normál alvási mechanizmus.
Ma már tudjuk, hogy a délutáni szieszta jó hatással van az agyműködésre, a memóriára és az éberségre, és természetesen a hangulatra is. A déli országok lakói, akik még mindig megtartják a délutáni pihenőidőszakot, sokkal kevésbé stresszesek, és nyugodtabb életvitelt folytatnak. Ez bizonyítja, hogy a kétszakaszos alvás könnyen természetessé tud válni, és talán érdemes lenne a rohanó életvitelű országokban is bevezetni.