Először magassarkút a 9. századi perzsa lovasok viseltek azért, hogy stabilabban ülhessenek a lovakon, és a lábuk ne csússzon ki a kengyelből. Amikor a perzsák meglátogatták az európaiakat 1599-ben, hamar népszerűvé vált a kontinensen is a viselet.
A szép, díszes magassarkúk viselését azonban jó ideig csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, így az ilyen cipő hamar státusszimbólummá vált, és viselője gazdagságát hirdette. Egyre inkább elterjedt a királyi körökben is, XIV: Lajos francia uralkodó például nagy cipőgyűjtő hírében állt - méghozzá azért, mert a korabeli férfiakhoz képest túl alacsony volt, és magasabbnak, tekintélyesebbnek akart látszani. Ez volt egyébként az egyik fő oka annak, hogy az európai gazdag férfiak elkezdtek magassarkút viselni:
délcegebbnek tűntek benne, mint amilyenek valójában voltak.
Az 1600-as évek végére aztán, hogy egyenlőségüket kifejezzék, a nők is viselni kezdték a magassarkú cipőket. Hamar megjelentek a piacon a gazdagabbaknak gyártott, díszes és drága cipők olcsó másolatai, így egyre többen tudták megengedni maguknak, hogy ilyenben járjanak. Az 1600-as években egyébként is divat volt a kontinensen, hogy a nők ki akarták nyilvánítani, hogy nem kevesebbek a férfiaknál: férfiruhákban jártak és levágatták a hajukat is, nem csupán a cipőviseletet másolták le az uraktól.
A 18. század végén aztán a férfiak kezdtek lemondani a magassarkú viseléséről, nagyrészt azért, hogy a nemi egyenlőtlenséget fenntartsák. Ekkorra már egyébként is kialakult, hogy a vastagabb sarkú cipőket férfiak hordták, a vékonyabb sarkúakat pedig a nők. Egy ideig a gyengébbik nem körében is elvesztették a népszerűségüket, köszönhetően a sáros, vizes utaknak, de ahogy az úthálózatok és a közlekedés fejlődött, úgy élte reneszánszát újra a magassarkú is.