Nem eljátssza, megteszi

Ha azt mondtuk, Bruno Ganz a német nyelvű színjátszás Anthony Hopkinsa, még nem mondtunk semmit. Ha azon fantáziálunk, ilyen óriás lehetett volna (továbbmegyek, volt) Latinovits Zoltán, már közelebb járunk, de ha föl akarjuk fogni Ganz klasszisát, meg kell értenünk a modern német színjátszás egyes számú attribútumát: nem illusztrál, valóságot teremt.

Azt hiszem, a legfélelmetesebb pontosan ez A bukás-ban - a színészek végtelenül hiteles játéka, a rettenetes, szívbemarkoló valóság, a hús-vér emberek. Nincs kibúvó, amikor a vásznon nem egy kvázi-nácit, hanem egy hithű, igaz nemzetiszocialistát vagy egy árulást nem ismerő, valódi SS-tisztet látsz. Ez a rémisztő hitelesség szögezett a székhez A tengeralattjáró vagy a Sztálingrád esetében is, de hogy ne csak háborús példákat mondjunk, a Fallal szemben, a Bádogdob, az Aguirre: Isten haragja, A kísérlet - kemény, kemény filmek, és nem kizárólag a sztori miatt. Istentelenül jelen lévő színészek játszanak bennük. Akiket gyűlölni és akikért izgulni lehet.

A német színésznek nem arcjátéka, gesztikulációja - jelenléte van. De vegyük csak a mozgást: amíg Amerikában olyan ünnepelt színészek, mint Keanu Reeves, George Clooney vagy James Caan - hogy három különböző generációt vegyünk - komoly mozgáskorlátozottsággal bajlódnak (Keanu esetében sokszor érezni kifejezett mozgáskoordinációs zavart), A bukás szereplői teljes testükkel, hibátlanul vannak jelen a vásznon. Erre példákat hozni szinte felesleges, Ganz Hitlere amúgy is magáért beszél: a minimális arcjátékkal szemben a tökéletes tartás, kézrángás, leülések, fölállások. Egyetlen percig sem láttam a színészt ebben az alakban. A német színész kifejezőereje óriási. Többek között, mert nem a sztárság az első számú szempont. Másfelől, mert az iskola ezt kívánja tőle. Harmadrészt, mert nem premier plánokban tanul meg játszani, hanem több száz ember előtt, a színpadon. Soha "method acting" nem működhet olyan jól, mint az a gyakorlat, amit az értő közönség előtt szerzel meg, élőben.

Mert nem hisznek el akármit neked. A német színház sok szempontból különleges: változatos, földrajzilag nem koncentrált (lásd vele szemben Szentpétervár, Budapest, London), és financiálisan nagyon jól támogatott (európai mércével, nem a miénkkel). Mindez a német színjátszás hagyományain, a hercegi udvarok játszóhelyein és mecenatúráján alapszik, amelyet leváltott a közösségi felelősség, amely sokkal erősebben van jelen a német kultúrában, mint máshol. Nem sikk színházba járni, színházat csinálni, hanem késztetés van rá: Németországban több mint 150 államilág támogatott és 200 magánszínház van, és mintegy 40 rendszeresen megtartott fesztivál, nem beszélve a vándor- és állandó játszóhely nélküli társulatokról, amelyek szintén nagyon komoly támogatásban részesülnek.

Éppen ennek köszönhetően a német színházak elképesztő változatosságot mutatnak, és hosszú időre tervezhetnek (személyes tapasztalatom Hollandiából: a Leidseplein mindkét színháza, a "hagyományos" Stadsschouwburg és az "alternatív" De Balie egyaránt teljes évadra ad ki programot, ami pl. Magyarországon még a legnagyobb színházakban is lehetetlen). Németországban évente 65 ezer előadásnak 30 millió nézője van.

Nem véletlen, hogy ebbe a paradicsomba olyan elismert nemzetközi nagyságok járnak alkotni, mint Robert Wilson (és vele a Black Rider-ben William S. Borroughs és Tom Waits, utóbbi sokszor visszatért még) vagy Peter Brook, és a német színház általuk is - de persze a önmagától csakúgy - napról napra fejlődik, mert élettel és találkozásokkal van tele, miközben a kritika és a néző folyton és kitartóan figyeli.

Ez a példa furcsa lesz, mert megint úgy tűnik, hogy a jó német színész csak náci tiszt szerepében jó, de mégis előhozom, mert talán pont cáfolja ezt. Thomas Kretschmann (aki A bukás egyik legjobbja a kiugrani próbáló SS-Gruppenführer Fegelein szerepében) Polanski A zongoristá-jában azt a német tisztet játssza, aki a film végén bújtatja Szpielmant. Először a csizmáját látjuk, és máris rettegünk tőle, aztán egy pillanat alatt hinni kezdjük (mert a dramaturgia szabályai szerint is ennek kell következnie), hogy ez a náci nem olyan náci, de összerezzenünk, ahogy megkérdezi: "jude?", és végül, mikor az összeaszott művész zongorázni kezd, Kretschmann rácsodálkozása, megrendülése elől nem menekülhetünk. Ahogy arca megváltozik, ahogy helyet keres maga mögött, hogy leülhessen, mindez teljes alakos képkivágásban - sem a színész, sem a néző nem menekülhet (segít a zongorajáték is, persze). Érdekes adalék róla (bár az ilyen "trivia" nem mindig igaz), hogy 19 éves korában egy hónapig és négy határon át menekült ki szülőföldjéről, az akkori Kelet-Németországból, melynek során elvesztette egy lefagyott ujjpercét. Pályáját a berlini nemzeti színházban, a Schillertheaterben kezdte.

Thomas Kretschmann A zongorista című filmben

A színházban. Bár rebesgetik, hogy Keanu Reeves játszott Hamletet színpadon Torontóban, és számos amerikai sztár játszott már híres londoni darabokban, nem véletlen, hogy európai (főleg brit, német és orosz) mércével legszigorúbban véve csak John Malkovichot (látták a Volker Schlöndorff rendezte A rémkirály-ban?) és Al Pacinót mérik. A jelenlétet csak színházban lehet eltanulni. (Vagy még ott sem: a tehetség elengedhetetlen.) A német színészen látszik a törekvés, hogy létrehozza a figurát, míg a mainstream filmgyártásban elsősorban az ökörködést és a kamut lehet tetten érni (lásd az amúgy szinte egytől egyig kiváló művészek Ocean's Twelve - Eggyel nő a tét című gagyiját). Akkor lehet tudni, hogy színművészetről kezdünk beszélni, amikor azon kezdünk gondolkodni, vajon ez a sztanyiszlavszkiji vagy a mejerholdi iskola. (Egy szóban azoknak, akik nem értik: az előbbi a belső létrehozásban, a második a mozdulat tökéletességében látja a megértés kulcsát és a színész munkájának alapját.) De nem az a fontos, hogy melyiket választják, hanem a mindenkire és mindörökké érvényes Sztanyiszlavszkij-jelmondat: "Ne magadat szeresd a művészetben, hanem a művészetet magadban!" Ezt egy szóval is lehet mondani: alázat.

A kedvencem A bukás-ból az a rádiós, aki körülbelül 30 másodpercig van a színen, és az összes dolga az, hogy a magukat frissen fejbelőtt főtiszteket letakarja, zavarban legyen és tanácstalanul nézzen a pisztolyra maga előtt. Imádtam. Az ember maga volt a nem értés, az önmagát térben és időben elhelyezni képtelen szerencsétlen flótás, aki lehet, hogy néhány őrült miatt mindjárt - milliomodmagával együtt - hulla lesz. (Slusszpoén, hogy nem lett az.) Ez a színész egyedül eljátszott mindent erről a háborúról.

Visszatérve Ganzra, amellett, hogy Peter Steinnel megalakították az egyik leghíresebb német színházat, a Schaubühnét 1970-ben, olyan filmesekkel dolgozott együtt, mint Wim Wenders, Eric Rohmer, Alain Tanner, Theo Angelopoulos és a már említett Schlöndorff. Ganz a német költői nyelv egyik legelismertebb ápolója, színházi és filmes munkái mellett szaval, felolvas, lemezeket vesz fel. Pályájának egyértelmű csúcsa a Führer megformálása, de ezt nem kiérdemelnie kellett, ezzel megajándékozták, érdemei elismeréseként. Valószínűleg egyébként rajta kívül senki a világon nem lenne képes ezt a szerepet eljátszani, legalábbis senki, akit a filmekből ismerünk.

Mézes Csaba