Stephen Gaghan: A világ sokkal furcsább hely, mint gondoltam volna

A Traffic forgatókönyvírója, Stephen Gaghan és George Clooney filmet akart forgatni a globális olajbizniszről, és Robert Baer volt CIA-ügynök önéletrajzi könyve kiváló alapanyagnak bizonyult a téma feldolgozásához. Miután Gaghan és Baer körutazást tett a Közel-Keleten, majd két év alatt elkészült a végleges forgatókönyv, és végül a Warner Bros. támogatását is sikerült megszerezni, leforgatták a Szirianát. A rendező beszél filmje elkészülésének hátteréről.

- Miért pont most jött el az ideje, hogy elkészítsd ezt a filmet, és megér-e ennyi vesződséget, hogy egy szórakoztató alkotás megszülethessen?

- Jó kérdés. George [Clooney], Steven [Soderbergh] és én a narratívával kapcsolatban sok nehéz döntést hoztunk. Először is nem akartam, hogy a néző mindent feldolgozzon a filmmel kapcsolatban a film alatt, hanem azt szerettem volna, ha a látottak vele maradnak még utána is. A Z-t (Costa-Gavras 1969-es filmje - a szerk.) húsz éve láttam, és még mindig gondolkodom rajta. Az járt az eszemben, hogy lényegében valami ilyesmire kéne törekedni. Másrészről lehetőségem nyílt rá, hogy úgy gyűjtsek információkat ehhez a filmhez, hogy Európában és a Közel-Keleten utazgattam egy igazi CIA-ügynökkel, egy olyan fickóval, aki Irakban teljesített szolgálatot a kilencvenes évek közepén, és aki a nyolcvanas években beszivárgott a Hezbollahba. Ahogy út közben megismerkedtem emberekkel, akik a legkülönfélébb helyeket foglalták el a társadalmi palettán, valami szöget ütött a fejemben. Mégpedig, hogy senki nem látja közülük a teljes képet. Senki sem. Ebből eredt a többszörös narratíva alkalmazásának az ötlete. Egy nagy faliszőnyeget akartam szőni, amely megmutatja a teljes képet. Nem akartam egy olyan hőst, aki látja az utat maga előtt, és azt mondja, hogy "gyertek, utánam!". Azt hiszem, ha az ember egy ilyen történetet akar megírni, amelyikben az emberek azt hiszik, hogy tudják, hogy mi zajlik körülöttük, de valójában fogalmuk sincs, akkor szokatlan megközelítést kell alkalmaznia.

Ezenkívül abban is reménykedem, hogy az amerikai és a külföldi közönség is unja már egy kicsit a régi, bevett formulákat. Úgy látom, hogy az utóbbi években az történik a nagy nyári filmekkel, amiket 180 millió dollárból csinálnak, és hatalmas reményeket fűznek hozzájuk, hogy a közönség csak ásítozik rajtuk. A bemutató hétvégéjén sokan elmennek megnézni ezeket, de aztán már senkit nem érdekelnek. Emellett azt hiszem, a bizonytalanság kiaknázásának korában élünk. Ezt például arra értem, hogy Amerikában előfordul az, hogy valaki azt mondja a globális felmelegedésre, hogy "hát, tudományos alapon még nem bizonyították". Vagy azt, hogy "egymilliárd muzulmán gyűlöl bennünket? Nem tudom, nekem senki nem bizonyította, hogy ez így lenne, szerintem mi demokráciát csinálunk." Senki nem biztos semmiben, semmi sem fekete-fehér, hanem nüánszok vannak. Ugyanakkor, amikor nincsenek nüánszok, hanem egy dolog igenis fekete-fehér - mint a globális felmelegedés ténye esetében -, akkor jön valaki, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy elkenje a dolgokat. Én azt gondolom, hogy ez a legfontosabb játszma, ami manapság zajlik, és a kérdés az volt, hogy ezt hogyan lehet dramatizálni. És hogy hogy lehet úgy átadni ezt a moziban ülőnek, hogy a film nézése közben vele is ugyanez történjen? Tehát, hogy nem csak nézi az erről szóló történetet, hanem közben meg is éli.

- Amikor a Közel-Keleten forgattatok, a helyieknek milyen volt a hozzáállása az amerikai stábhoz?

- Ez nagyon érdekes. Én Hollywoodban élek, korábban pedig New Yorkban laktam. De ha az ember hollywoodi forgatókönyvíró és a Közel-Keletről akar írni - hacsak tényleg oda nem utazik -, minden információja más filmekből származik, máshonnan kapott képekből. Vagy legfeljebb időnként Tom Friedman cikkeiből (a New York Times közel-keleti ügyekről rendszeres publikáló újságírója - a szerk.). De én odautaztam, és velem volt egy CIA-ügynök, aki ajtókat nyitott meg előttem. Találkoztam családokkal, átlagemberekkel és a Hezbollah vezetőivel is. Egy szálloda halljában figyeltem, hogy a katari királyi család tagjai hogyan intézik az ügyeiket. Rájöttem, hogy a világ sokkal furcsább hely, mint gondoltam volna. Ami igazán megdöbbentett viszont, az az volt, hogy az amerikai média hogyan veszi az egy ezrelékét annak, hogy mit jelent arabnak vagy muzulmánnak lenni, és nagyítja fel úgy, hogy az teszi ki az Amerikában leközölt hírek 99,9%-át. Ezeknek az embereknek a helyében én úgy érezném, hogy teljesen hamis színben tüntetnek fel. Az emberek többsége egyszerűen jobb életet akar a gyerekeinek, jó munkát akar, jobb lehetőségeket és kommunikációt, hogy hallathassa a hangját.

George Clooney és Stephen Gaghan a Sziriana forgatásán

- A stúdió számára nehézséget jelentett megcsinálni ezt a filmet?

- Bizonyos tényezők kedveztek az elkészülésének, mások nem. Én Kentuckyból származom, George Clooney szintén, Steven Soderbergh Louisianából. Átlagos amerikaiak vagyunk, és furcsa tapasztalataink vannak. Szeptember 11-e után azt tapasztaltam, hogy az országunk hihetetlenül durván reagál a történtekre. Úgy éreztem, mintha Amerika egy gépkocsi lenne, éreztem a sebességváltást, hogy a láb tövig nyomja a gázpedált, hogy száguldunk a sztrádán, én meg ülök a hátsó ülésen és megpróbálok kapaszkodni. Azt sem tudom, hogy égnek-e a lámpák, és hogy merrefelé tartunk, de meg vagyok ijedve. Azt hiszem, hogy még a legfelsőbb hollywoodi stúdiókörökben is általános volt az az érzés, hogy valami történik és hogy érdemes ezt a dolgot megvizsgálni és foglalkozni vele. Szerintem olyan idők járnak, amikor a politikai filmeket sokkal jobban elfogadják. Ami most folyik, az rímel arra, ami a hetvenes évek első felében történt, amikor az embereket szintén a politikai filmek érdekelték, meg a paranoid thrillerek. Tehát nem hiszem, hogy az ötletem teljesen eredeti, és ezzel érveltem is, amikor próbáltam támogatást szerezni a filmemhez.

- A filmben van egy mondat, ami arról szól, hogy Amerikának haszna származik abból, ha a Közel-Keleten káosz uralkodik és ha ezt fenntartja. Te is ezt az álláspontot képviseled?

- Lehet emellett érveket felhozni. De olyan emberek motivációiról alkotunk feltételezéseket, akiket igazából nem ismerünk és akik sosem fogják megmondani az igazat. Hasznot húzott az ExxonMobil (a világ legnagyobb tőzsdén jelen levő olajkitermelő és forgalmazó vállalata - a szerk.) az iraki háborúból? Ezt a kérdést fel lehet tenni. Az ember megnézi a negyedéves jelentéseiket, és számszerűen meghatározható a válasz. De engem az ilyen aktuális kérdéseknél jobban érdekelt az az örök emberi vonás, ami miatt azt hisszük, hogy megtehetjük, hogy beavatkozunk valamibe, hogy a saját igényeinknek megfelelővé alakítsuk. Ez a reményteljes, furcsán optimista hozzáállás. Talán kapzsiság rejlik a mélyén, de biológiai értelemben ez mégis reménykedést tükröz. A demokrácia exportálásának projektjéről beszélek. Julius Caesar keresztülmasírozott Kis-Ázsián, hogy harcba szálljon Mithridates királlyal, hogy meghonosíthassa a római demokráciát Kis-Ázsiában. De Mithridates élvezte a hatalmat, szeretett diktátor lenni. Megállásra kényszerítette a rómaiakat, és azt mondta, hogy "ja, ja, a demokrácia király dolog, abszolúte benne vagyok". A rómaiak hátat fordítottak, és hazaindultak, mire ő az embereihez fordult, és kiadta az utasítást, hogy minden tizedik rómait öljék meg a falvaiban. Julius Caesar félúton volt hazafelé, amikor utolérte egy lovas hírnök, és elmondta neki, hogy mi történt. Mire Caesar: "Mithridates megint kezdi, ez nem lehet igaz! Most mehetek vissza!" És ez kétezer évvel ezelőtt történt.

George Clooney és William Hurt a Sziriana című filmben

- A sivatagi forgatás milyen nehézségeket jelentett?

- A közel-keleti forgatás pont a ramadán idején zajlott. Ez nagyon érzékeny időszak kulturális szempontból. Napközben mindenki böjtöl, napkeltétől napnyugtáig se ételt, se vizet nem vesz magához senki. Próbáltuk ezt teljes mértékben tiszteletben tartani, ezért napközben csak titokban ittunk. Körülbelül 50 fok volt és pára. Majd meghaltunk, hogy ihassunk. Ezek a fickók meg nem ettek semmit hajnal óta, és az ebédszünetben kiterítik az imádkozószőnyegüket, és imádkoznak. Szóval ott van egymás mellett a nagy nyugati filmstáb, akik mind majd meghalnak, hogy ihassanak egy diétás kólát, meg egy teljesen másik kultúra - ők pedig kint imádkoznak a napon. Nagyon hatásos volt a kettő közti ellentét látványa, és szerettem volna belecsempészni ezt valahogy a filmbe, mert nagyon szépnek találtam, de aztán ez nem jött össze.

- Helyénvaló volt, hogy pont egy afroamerikait szerepeltettél a filmben, aki mindent túlél?

- Amikor kutatásokat végeztem a filmhez, a Közel-Keleten folyton ugyanazt a nagyon érdekes kijelentést hallottam az emberektől: "Az amerikaiak ujjal mutogatnak ránk, könnyedén kijelentik, hogy 'ezt és ezt tegyétek, biztosítsátok a nők jogait', de közben észre sem veszik, hogy hogy bánnak a saját kisebbségeikkel. Ti kétszázötven éve egy stabil demokráciában éltek, de hetven éve még hobbiból lincseltétek a feketéket a Mississippinél minden következmény nélkül. És ti kértek arra, hogy egy egész civilizációt modernizáljunk egyetlen generáció alatt? Vizsgáljátok meg előbb, hogy ti mit értetek el. Milyenek nálatok a faji viszonyok? Bonyolultak. Hát, itt is bonyolultak. Ha nem akarjátok igazán megérteni, hogy mi van itt, hanem a kívülálló perspektívájából nézitek és nem figyeltek arra, amit mondunk, akkor nem tudunk párbeszédet folytatni." Szóval, már azelőtt tudtam, hogy foglalkozni akarok a faji kérdésekkel, mielőtt visszajöttem volna az USA-ba, és elkezdtem volna Washingtonban gondolkodni. Egy érdekes asszimilációs történetet akartam elmesélni, amely a legfelsőbb szinten zajlik egy olyan személlyel, aki nagyon okos és a lehető legjobb taníttatásban részesült. Az önérdek érvényesítésének ezeken a legmagasabb szintjein vajon színvak a kapzsiság? Vagy még mindig vannak különbségek? Azt mondják, hogy "hahó, mindannyian együtt vagyunk milliárdosok!", vagy azt, hogy "hahó, mi itt mind fehér milliárdosok vagyunk, és van köztünk egy fekete is". Ez foglalkoztatott. Nem biztos, hogy sikerült eldöntenem ezt a kérdést, mindenesetre körbe akartam járni, amennyire csak lehetett.

Jeffrey [Wright] az egyik legnagyobb ma élő színész, elképesztő. Amikor azt tervezgettük, hogy milyen legyen a figura, egyszer csak azt mondja, "azon tűnődtem, hogy milyen legyen a figura testbeszéde. A tartásán gondolkodtam. Hadd mutassak néhány lehetőséget." És elmozdítja a vállát egy egészen picit. Itt egy figura. Aztán egy teljesen másik. Aztán megint egy másik. Kicsit összébb görnyed. Megint más. Beszívja a levegőt, a vállait hátrahúzza. Egy teljesen más ember ismét. Kilenc különbözőn végigmegy, aztán megkérdezi: "Na, melyik legyen?" Mire én: "Ő... a hármas?" "Rendben, jó döntés."

Jeffrey Wright a Sziriana című filmben

- A játékfilm a megfelelő eszköz ezeknek a dolgoknak a kimondására, vagy tulajdonképpen az újságírók munkáját végzed helyettük?

- Nem fogok hazudni: szerintem az elmúlt évtized egyik legnagyobb sztorija az, hogy mi történt a médiával. 2000-ben követtem a választásokat, és nem hallottam egyetlen komoly kérdést sem, amit George Bushnak tettek volna fel. Soha, egyet sem. Nem értem, ez hogy történhet meg. Lehet, hogy ő a legjobb fej csávó a földön, de egyszerűen szeretném hallani, hogy valaki feltesz neki egy olyan kérdést, amelyen kénytelen elgondolkodni. Nézzétek meg, mi történt Woodwarddal, a fickóval, aki a Watergate-üggyel megbuktatta Nixont. A fickó, aki megbuktatta a Fehér Házat, harminc évvel később beágyazódott a Fehér Házba (Bob Woodward újságíró, aki a hetvenes években Carl Bernsteinnel együtt kirobbantotta a Watergate-ügyet, amely Nixon elnök lemondásához vezetett. Több könyvet írt a jelenlegi Bush-kormányról, napjainkban gyakran kritizálják amiatt, hogy túl közel került a republikánus vezetéshez - a szerk.).

- Készítesz majd filmet a média korruptságáról?

- Hogy a francba ne? Naná, hogy készítek.

Forrás: IC Press