Az úgynevezett óriáshullám fogságában

A Poseidon remake, nem láttam az eredetit. Ez a mostani verzió jólszabott, pergő katasztrófafilm jobb-rosszabb színészekkel, akiknek játszaniuk úgysem kell, mert nincs mit. A lényeg a porhüvely.

Nagy hajó, még nagyobb hullám. A Poseidon-ban a feje tetejére áll egy luxushajó, és kevés kivétellel mindenki vízbefullad, szénné ég, vagy kitöri a nyakát. Minket persze a kevés kivétel érdekel, a válogatott kis csapat: ők próbálnak a film másfél órája alatt valahogy a felfordult hajó gyomrán keresztül friss levegőre evickélni.

A német Wolfgang Petersen nem csak a bradpittes Trójá-t adta a világnak, de az 1981-es, ragyogó tengeralattjárófilmet, a Das Boot-ot (A tengeralattjáró) is a szuggesztív Jürgen Prochnowval - itt is a halál és a hajó volt a két fővonal. A két film és a közöttük tátongó huszonöt év plasztikusan mutatja be Petersen teljes átalakulását százmillió dollárokkal dolgozó, igazi hollywoodi iparossá: a Poseidon biztosra megy. Minden bombasztikus pillanatát a játékszabályok élére vasalták, a jól bevált sablonok illedelmesen várnak a sorukra, nem marad ki egy sem.

Emberek, sorsok nincsenek is benne: a karaktereket a második percben hevenyészett vonalakkal felskiccelik, aztán úgy hagyják őket, és a következő kilencven percben végignézzük, ahogy ez a négy-öt pálcikaember lángcsóvákkal és víztengerrel szembeszállva küzd a kis életéért. Hogy pontosan ki ő és mégis milyen életért küzd, nem fontos, nem kell tudnunk, úgyis elmos mindent az a böhömnagy virtuális víztömeg (a filmben úgy hívják: "egy úgynevezett óriáshullám").

A pálcika-csapatban van porcelánkékszemű hamiskártyás-extengerész (a mindent túllihegő Josh Lucas), maradi apuka (a visszafogott, meggyőző Kurt Russell), izmos-csinos tinipár (Emmy Rossum és Mike Vogel), nagyongazdag meleg építész (a megbízható Richard Dreyfuss), nagyonszegény, hisztérikus latina (Mía Maestro) és a gyermekét egyedül nevelő báliruhás anya (Jacinda Barrett), természetesen gyermekével együtt (Jimmy Bennett). Bár a cérnahangú kiskrambót szívem szerint a tizedik percben odadobtam volna a végzetes hullámoknak - a gyerekszerepet Mark Protosevich forgatókönyvíró kizárólag a sikoltozás köré építette: Jimmy Bennettnek egész idő alatt gyakorlatilag más dolga sincs, a néző pedig hallgathatja, amíg bírja.

Josh Lucas, Emmy Rossum és Kurt Russell a Poseidon-ban

Megvan a csapat, kezdődhet a túlélési játék. Ha Protosevich és Petersen a karakterekkel nem is bajlódott, az akciójeleneteket szépen, feszesen rakták össze. Ahogy a hősök egyre feljebb másznak a hajó belsejében, úgy váltják egymást az izgalmas feladatok, minden szinten szinte minden. A látvány jó, bár a nagy hullámverésben néha túl darabos a komputer-animált utasok haláltusája. A katasztrófa közepén a rendező jó érzékkel visszafogja magát: soha nem mutat túl sok vizihullát, nem kéjeleg a halálban, csak időről-időre villantja fel a pusztulás képeit. A Poseidon nagy erénye a jó tempó mellett a hossza: Petersen nem hagyja, hogy ismétlődő jelenetekbe fulladjon a filmje és alig kilencven perc után be is fejezi. Profi munka, emberi történetek nélkül. Nem film, inkább videójáték - ha így nézzük, jól sikerült.

Mesterházy Lili