Bergman-pillanatok

Tegnap itt hagyott bennünket a világ egyik legkiválóbb, legnagyobb hatású rendezője, Ingmar Bergman. Több mint ötven mozifilmből álló életművét teljes részletességgel áttekinteni szinte lehetetlen volna, ehelyett öt olyan, jellegzetes Bergman-pillanat felelevenítésével tisztelgünk az életmű előtt, amely szándékunk szerint a Mester különböző arcait villantja fel.

Úrvacsora (Nattvardsgasterna, 1962)
Főszereplők: Gunnar Björnstrand, Ingrid Thulin, Gunnel Lindblom, Max von Sydow

Az Istennel és embertársaikkal kapcsolatukat veszített, nyomorúságos főhősökről szóló magány-, vagy másképp hit-trilógiának nevezett három Bergman-film (Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend) közül a második. A film főszereplője egy vidéki lelkész, aki gyötrődik, mert elveszítette hitét, ezért nem tud útmutatást nyújtani a hozzá fordulóknak, és nem tudja viszonozni egykori szeretőjének, a tanárnőnek a szerelmét sem. Mint legtöbb filmjében, Bergman itt is olyan átható erővel mutatja be hőse kínlódását, hogy szinte a nézőnek is fáj, szinte érezzük a férfi fuldoklását a kis templom levegőtlen cellájában, és a szuperközeliken bevillanó Jézus-szobor mintha készülne a fejünkre dőlni.

A tanárnő kétségbeesett szerelmében hosszú levelet ír a lelkésznek, aki csak a nő unszolása után, szobája magányában bontja fel a borítékot. Kb. hétperces jelenet következik, amelyben a nő a kamerába nézve, premier plánban "felmondja" saját levelét. Ingrid Thulin szuggesztív tekintetét és érzéki ajkát nézve már-már nehézséget okoz odafigyelni a szövegre: elmondja, hogy kétéves, egyoldalú viszonyuknak ekcémája vetett véget, amelytől a lelkész annyira undorodott, hogy még imádkozni sem volt képes a nő gyógyulásáért, és hogy ő - aki egyébként nem hisz - innentől kezdve Istentől kapott feladatának tekinti, hogy ennek ellenére szeresse a férfit. A levél elolvasása után a lelkész ideges kezekkel visszagyömöszöli a papírlapokat a borítékba, a karjára dől, és az asztalnál ülve elalszik.